(megjelent a Napsugár különszámában, a FókaNapsiban, 2014. tél)

Már nagyon-nagyon régi történet s az idő úgy mosta el emlékét, mint ahogy a falevelekről a nyári zápor lemossa a port, csak imitt-amott maradt meg egy-egy öreganyó elfelejtett gondolataiban kucorogva, hogy egyszer csak, egy óvatlan pillanatban valami előreláthatatlan jelre, előbukkanjon. Így esett ez most is, amikor Galagonya, a százhúsz éves erdei öreganyó, az erdei állatok védelmezője, a fák között keresgélte kedvenc őzikéjét. Az őszi szellő a tél hidegét hozta s már a Napnak sem volt ereje, ezért Galagonya gyorsan végezni szeretett volna kinti teendőivel. Meg akarta találni Bogáncsot, a kis őzgidát, hogy még tél előtt megtisztítsa bundáját a beleakadt ágacskáktól, fűszálaktól. Ahogyan keresgélt egy kis árnyat látott elsuhanni a fák között. Először azt hitte Kamilla, az erdei nyuszi az, aki ilyenkor szokott neki illatos füveket gyűjteni, hogy abból gyógyteát készítsen a téli hidegekben, de hiába kiáltott utána az árnyacska tulajdonosa nem állt meg. Galagonya megszaporázta lépteit, gondolta, hátha utoléri, de csak azt vette észre, hogy szép fehér csillámport hagy maga után s akkor már tudta, hogy ez nem lehet más, mint Csillagkristály tündér. Neki és testvérének, Barackvirág tündérnek köszönhetjük az évszakokat. Galagonya már nem emlékezett honnan hallotta a történetet, ki mesélte neki, csak apró történetfoszlányok jutottak az eszébe. Később, mikor hazaért rőzsetetős házikójába és megrakta a tüzet a kandallóban, majd fölrakta főni a teavizet, beleült hintaszékébe, hogy délutáni szunyókálásba kezdjen. Álmában már látta megelevenedni azt a történetet melyben megszületett a nyár, az ősz, a tél és a tavasz.

Kürti Andrea illusztrációja

Régen, nagyon régen történt, hogy az emberek, az állatok és a tündérek még együtt éltek békességben. A tündérek már akkor is tudtak varázsolni, és varázserejüket mindig és kizárólag az emberek megsegítségére használták. Különösen ismertek voltak segítőkészségükről Barackvirág tündér és Csillagkristály tündér, akik testvérek voltak. Csillagkristály tündér onnan kapta nevét, hogy szemében különleges csillag és kristály alakú formák voltak, aki a szemébe nézett, elámult a gyönyörű látványtól. Már tekintetével is jóra és szépre tudta inteni az embereket és az állatokat. Barackvirág tündér orcája pont olyan volt, mint a nyíló barackfa virága, selymes, bársonyos és rózsaszín, és ha valakit megölelt, jóságát és szeretetét rögtön megosztotta azzal. A tündértestvérpár reggeltől estig segítették az embereket és az állatokat, mert ebben lelte legnagyobb örömét. Ahol a rosszaság és a butaság kicsi szikráját is észrevették, Csillagkristály tündér tekintetével, Barackvirág tündér pedig ölelésével elűzte azokat az emberek és az állatok szívéből. Egy szép napon, senki sem tudja miért, a testvérpár közé befészkelődött a harag és bármennyire is igyekeztek, nem tudták elűzni onnan. A két tündér már nem segítette az embereket és az állatokat, hanem egész álló nap csak civakodtak. Így tartott ez már ötszáz esztendeje. Az emberek és állatok megelégelték a tündérek veszekedését, mert hiányzott nekik a tündérek kedvessége, ezért úgy döntöttek, ráveszik őket a békülésre. Tudták, nem fog könnyen menni, ezért azt találták ki, hogy próbatétel elé állítják őket. A feladat az volt, hogy melyikük tud valami olyat varázsolni, ami a legnagyobb hasznára van az embereknek és az állatoknak. Úgy gondolták, ez a feladat annyira lefoglalja majd a tündéreket, hogy elfelejtenek civakodni. Nosza Csillagkristály tündér neki is állt és azt találta ki, hogy gyönyörű és különleges növényeket, gyümölcsfákat és virágokat varázsolt. Ahová repült meleget és fényt hozott az embereknek és az állatoknak.

Így született a nyár.

Kürti Andrea illusztrációja

Az emberek és az állatok nagyon örültek a nyárnak, hiszen ellátta őket táplálékkal és jó meleggel. A gyermekek kirándulni, fürdeni jártak, élvezték a meleget. Barackvirág tündérnek tetszett a nyár és a vidámság, de arra gondolt, hogy talán a nyárnál az emberek és az állatok is sokkal jobban fognak örülni, ha sok eledelt varázsol nekik. Ezért a virágba borult fákra és földekre rengeteg gyümölcsöt és termést varázsolt: almát, körtét, diót, mogyorót, gabonát és még sok sok mást is.

Így született az ősz.

Kürti Andrea illusztrációja

Az emberek és az állatok kitörő örömmel fogadták az ősz gazdagságát hiszen egyszerre nagyon sok élelemhez jutottak, amit elraktároztak és sokáig eltartott. Mindenféle finomságokat készítettek a sok gyümölcsből és termésből. Üvegekbe, dobozokba csomagolták, majd betették a kamrájukba. Az őszi varázslat annyira jól sikerült, hogy Csillagkristály tündér először megszeppent és nem tudta hogyan varázolhatna ő még ennél is jobbat és szebbet. Bánatában elkezdett sírni, és szeméből csak úgy hulltak alá a gyönyörű hókristályok. Ezek voltak a hópelyhek, melyek belepték a földet az emberek házait és az állatok szálláshelyét.

Így született a tél.

Kürti Andrea illusztrációja

A havazástól hideg lett, a növények elhervadtak és mindenki fázott, de a gyerekek, és néhányan a felnőttek közül is, nagyon jól érezték magukat, mert a hóban vidáman szánkóztak, hógolyóztak, korcsolyáztak, hóembert építettek. A Földet elárasztotta a kacagás és a nevetés. Az állatok közül a medve és a mókus örült a legjobban a télnek, mert a medve bevonult barlangjába, a mókus az odújába és egy jó nagyot aludtak. Barackvirág tündér elcsodálkozott, hogy a hideg és a hó hogyan okozhat örömet. Eldöntötte, hogy elolvasztja a havat, elűzi a hideget, és helyette kellemes és illatos szellőket varázsolt. Kirügyeztette a fákat, a kellemes melegtől kinőtt a fű és tengernyi színes virág árasztotta a bódító illatokat.

Így született a tavasz.

 Kürti Andrea illusztrációja

Az emberek és az állatok nagyon megszerették a tavasz illatait és színeit. Boldogok voltak, huncut fény gyúlt ki a szemükben és eltűnt szívükből a szomorúság, ha egymás szemébe néztek. Állandóan jókedvük volt és minden ok nélkül ölelgették egymást, ha találkoztak. A madarak tojásokat raktak és kiköltötték fiókáikat. Barackvirág és Csillagkristály tündér örültek a legjobban a varázslat eredményének. Örömükkel elűzték a közéjük fészkelődő haragot, és úgy döntöttek az lesz a küldetésük, hogy az embereknek és az állatoknak megteremtsék azt a csodát, amit a nyár, a tél, a tavasz és az ősz örömei adnak. A tündérnéppel együtt elköltöztek Tündérországba és csak akkor jöttek el a Földre, ha teljesítették feladatukat.  

A kandallóban a parázs utolsó szikrái pattogtak amikor Galagonya ébredezni kezdett délutáni szunyókálásából. A teavíz is elfőtt már és ahogyan kinézett az ablakon néhány hópelyhet látott szállingózni. Itt a tél, gondolta magában, és kilépett az ajtón abban reménykedve, ha elkap egy hópelyhet megláthatja benne Csillagkristály tündér gyönyörű tekintetét.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(megjelent a Szivárványban, 2014. Január)

Valahol Kolozsváron, egy régi, kicsi ház padlásán, lógott egy rozsdás szánkó egy még rozsdásabb óriásszegen. Mióta tétlenkedett ott, maga sem tudta. Talán tíz, de az is lehet hogy húsz éve. Az pedig nagyon hosszú idő, ha magányosan kell tölteni, főleg egy szánkónak, aki annyira szeret gyermekzsivajban a hóban síklani. Éppen ezen gondolkodott, amikor lépteket hallott közeledni. Egy néni meg egy bácsi volt az. Nézegették a házat, amelyben már régen nem lakott senki. A rozsdás szánkó izgatott lett.

–          Nocsak, egy szánkó! Milyen kár, hogy pont most vettünk egyet – kiáltott a néni, majd elsietett.

A rozsdás szánkó azt remélte, hogy a néni leakasztja a szegről, és elviszi kisfiának.  De kinek kell egy ilyen öreg, rozsdás szánkó? Már éppen beletörödőtt, hogy örökre a padlás szögén fog lógni, amikor sietős lépteket hallott. A bácsi jött vissza, leemelte a szegről, levitte a padlásról, és betette az autó csomagtartójába. Mikor kivették az autóból, a rozsdás szánkó felismerte az utcát, ahol már régen, nagyon régen régi gazdájával járt szánkózni. Az utca mögött volt egy nagy erdő, Hójának nevezték. Oda sereglettek telente szánkózni a kolozsvári gyermekek.

–          Délután jönnek utánad – mondta a néni, majd kitette az erkélyre.

A rozsdás szánkó ezt nem értette. Ki és miért jön utána? Nagyon izgult. Délután átvitték a szomszédba, ahol egy szőke kisfiú várt rá. A rozsdás szánkó izgalma lassan elmúlt, és boldog megnyugvás költözött talpacskáiba. Ábel apukája, mert így hívták a kisfiút, ledörzsölte róla a rozsdát, lefestette, s olyan szép lett, mint valaha. A kis szánkó ismét boldog volt: tudta, hogy új gazdájával még nagyon sok vidám nap és kaland vár rá.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

http://www.vecseshirek.hu/2013/12/22/koncertdomping-a-ket-unnep-kozott-szilveszterkor-es-ujevkor/

– Gyere már anya! – kiáltotta bosszúsan Betty, – Ezt nem hiszem el, hogy megint el fogunk késni miattad. – mormolta magában, s idegességében az ujjaival dobolt gitárja tokján.

– Jövök édesem, már csak a sminkem van hátra. Öt perc és készen vagyok! – kiáltotta a fürdőszobából Bözse, Betty anyukája.

– Ja, a smink, az nagyon fontos! Ne már anya, gyere, kérlek! A srácok kicsinálnak, ha elkések – mondta szinte felháborodva Betty, s közben arra gondolt, miért is nincs neki egy normális anyja, aki nem nézegeti magát órákig a tükörben, és nem az a legnagyobb gondja, hogy passzol a cipője a kabátjához. Már azt is megbánta, hogy szólt a koncertről. Ha titokban tartja, most nem lenne ez a felhajtás. Állandóan attól rettegett, hogy a srácok kigúnyolják az anyja miatt, aki sehogy sem illett be a képbe. A múltkori, bemutatkozó koncerten is elkapott néhány gyanús pillantást. Betty, mióta bevették a bandába, igazán boldognak érezte magát. Erről álmodozott az egész gimnázium alatt, hogy egyszer majd igazi együttesben fog játszani, vagány gitáros csaj lesz, a legjobb a környéken. Alig hitte el, amikor egyik sulis, szólós fellépése után odajött hozzá egy srác, és megkérdezte nincs-e kedve eljönni egy meghallgatásra. Majdnem kicsattant az örömtől, amikor szóltak, hogy őt veszik be, ő lett a kiválasztott. Azóta rengeteget gyakorolt, és úgy érezte befogadták, és elismerték a tehetségét.

– Már itt is vagyok szívem! – kiáltotta Bözse, – Akarod, hogy téged is kisminkeljelek? Mégiscsak fellépsz. – kérdezte Bettytől, aki mérgében, csak annyit mondott.

– Majd, ha fagy! De most már indulhatunk végre?

– Igen drágám – szólt Bözse, aki repesett a büszkeségtől, hogy tizenhét éves lánya mennyire tehetséges. Úton, útfélen dicsekedett mindenkinek, nem tudta megállni.

– Ide nézz kicsim! Erre a kivételes alkalomra vásároltam ezt a csodás kalapot. Mit szólsz hozzá? – lelkendezett Bözse.

Betty úgy érezte menten kipukkad a dühtől, amikor meglátta a tűzpiros kalapot, ami ráadásul egyáltalán nem illett, szerinte, anyja korához és öltözékéhez, sőt kimondottan úgy nézett ki, mint egy papagáj. Ebben a kalapban rögtön ki lehet szúrni még egy ezres tömegben is. Magának is szégyellte bevallani, de nem szívesen mutatkozott az anyával sehol.

– Tudod mit anya – mondta Betty mérgesen, – Én inkább egyedül megyek! – majd hirtelen gyorsasággal becsapta az ajtót, és elviharzott.

Bözse nem értette lánya viselkedését és felháborodva kiáltott utána.

– Bettykém, kislányom, mi történt? Várjál meg! – majd lóhalálában készülődni kezdett, és rohant lánya után, akit már, sajnos, nem ért utol. Még szerencse, gondolta magában Bözse, hogy tudom, hol van az a Klub, ahol fellépnek, bár még sohasem járt ott. Beült az autóba, s még azt sem vette észre, hogy a harisnyája beakadt, és elszakadt, annyira elmerült gondolataiban, azt próbálva megfejteni mi is történhetett a lányával. Vajon a kalapon akadt volna ki ennyire, morfondírozott Bözse. Tudta, hogy lánya nem kedveli az öltözködési stílusát, de sohasem aggódott, hiszen még fiatal, gondolta, majd beérik, és nőiesebb lesz. A vele egykorú lányok, osztálytársak, már mind sokkal nőiesebbek voltak Bettynél. Ő sohasem adott a nőies dolgokra, inkább fiúsnak volt mondható az öltözködése, és a szokásai is. Bözse gépiesen vezetett, alig figyelve a jelzőlámpákra és a gyalogátjárókra.

Viktória álmodozva nézte a kirakatot, és úgy érezte ez a cipő lenne élete cipője, s ha nem szerzi meg magának, belehal. Egyáltalán nem volt rá pénze, de az ilyesmi őt az álmodozásban és a vágyakozásban sohasem zavarta. A szombat esti bulira gondolt, és arra, hogy a buliban ezt a cipőt viseli. Rengeteg szép cipője volt már, de ennek a szépsége az összes meglévőt elhalványította. Állandóan szebbre, újabbra és divatosabbra vágyott. Tudat alatt tudta, ha megveszi a cipőt, ez is a többi sorsára jut, de a megszerzés vágya erősebb volt. Nem volt számára jobb érzés, mint amikor az osztálytársai irigykedő tekintetét látva csilloghatott, villoghatott a legújabb ruhakölteményben, vagy divatos cipőben. Tizenhét éves volt, és már alig várta a középiskola végét, hogy munkába állhasson, és a saját pénzén azt vegyen magának, amit csak akar, vagy kíván. Hazafele úton azon morfondírozott, hogyan csalhatná ki anyjától a szükséges összeget. Az anyja, Éva, mindig adott, ha volt, de általában nem volt, hiszen elég kicsi volt a gyári munkásasszony fizetése, még szerencse, hogy tudott varrni, és egy kis plusz pénzt ebből a munkából is tudott szerezni. A válla már belegörnyedt a varrógép fölött átvirrasztott éjszakákba, Viktória mindig is rászólt, hogy olyan csúnya görbe a tartása, húzza ki magát.

– Szia, anya! – köszönt Viktória, mikor hazaérkezett.

– Szia, kicsim. A kedvencedet főztem. Rakott káposzta. – mondta boldogan Éva, aki minden lehetőséget kihasznált, hogy kedvére tegyen a lányának.

– Jaj, anya, tudod, hogy este hét után nem eszem, mert elhízok – nyafogta felháborodva Viktória, aki komolyan neheztelt anyjára, amiért nem veszi figyelembe ezt a számára fontos tényezőt. Közben a fürdőszobai tükörben nézegette magát, és arra gondolt, milyen jó lenne megfestenie a haját.

– Ebben a házban miért nincsen hajfesték? – kiáltotta felháborodva Viktória, – Bezzeg Juli anyukájának minden színű hajfestéke van. Olyanra festi a haját, amilyenre csak akarja. – tette hozzá irigykedve.

Éva nem tudta hogyan reagáljon lánya kijelentésére. Ő sohasem adott a külsejére, nem érdekelte hogyan néz ki. Mindenét a lányának szentelte, akire viszont nagyon büszke volt, mert szép és csinos, mindenki felfigyelt rá, és dicsérte. Ezért elengedte a füle mellett lánya megjegyzéseit, és nem sokat törődött velük. Arra koncentrált, hogy lányának mindene meglegyen, és amennyire csak lehet, teljesíteni tudja kívánságait.

– Anya, képzeld, a suliban megint pénzt gyűjtenek az érettségi vizsgához szükséges szöveggyűjteményekre – hazudta mézesmázosan Viktória.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte csodálkozva Éva, közben arra gondolt, honnan teremti elő, hiszen alig van valami a pénztárcában, éppen elég a kosztra a következő fizetésig.

– Elég sok! – mondta Viktória – Én nem értem miért ilyen drágák ezek a könyvek – hangsúlyozta álcázott csodálkozással, majd bevonult a szobájába, hogy kiválassza az új cipőhöz a megfelelő ruhát.

Éva emlékezett, hogy két hete visszamondta egy öltöny megvarrását, mert már nem bírta az éjszakázást. Gépiesen tárcsázta a megrendelő telefonszámát, aki válaszolt is azonnal.

– Jó napot Müllerné! – köszönt Éva illedelmesen, – Szüksége van még a férjének az öltönyre? Szívesen megvarrom, de előleget kérnék, ha lehet – tette hozzá Éva szerénykedve. – Rendben, örülök. El is indulok nyomban, hogy megvegyem a szükséges szövetet, és már ma hozzáfogok, holnap már jöhet is Müller úr próbára. Viszonthallásra Müllerné! Köszönöm – mondta Éva, s már nyúlt is a szatyráért, igyekezett, nehogy bezárjon a méteráru bolt.

Viktória éppen kinézett a szobájából, amikor Éva kilépni készült az ajtón.

– Hová mész anya? – kérdezte Viktória, – Fújj, már megint azt a szatyrot viszed? Olyan vagy, mint egy piaci kofa.

Éva szerette a szatyrot, jó erős volt, és jól el tudta rendezni benne az összes bevásárolni valót. Nem szokott a lánya megjegyzéseire odafigyelni, de ez most szíven szúrta. Szó nélkül ment ki a lakásból, hogy Viktória ne vegye észre a könnycseppet a szemében. Fáradt volt és levert. Nem volt könnyű egyedül, társ nélkül, nevelni egy ilyen igényes lányt. Szét se nézett, amikor lelépett a járdáról, csak a fékcsikorgatásra emlékezett, utána teljesen elsötétült a világ. Csattanás. Az emberek az utcán összefutottak megnézni, hogy a barna szatyrot szorongató nő, akit elgázolt egy piros kisautó, él-e még. Páran az autóhoz szaladtak, ami nekicsapódott az út menti újságosbódénak, s a motorház tetejéből füst szállt fel. Az autót vezető nő piros kalapja kirepült az ablakon, de a nő nem mozdult. Valaki a mentőket hívta.

Betty a közönséget fürkészte szeme sarkából, és elégedetten nyugtázta, hogy piros kalap nem fordult elő az egész nézőtéren. Már majdnem vége volt a koncertnek, sokan eljöttek, sikeres este volt, de Bettyn különös szomorúság lett úrrá. Maga sem értette miért. A fiúk remekül játszottak, és mindannyian, az egész banda, majd kicsattantak az örömtől. Mindenki a koncert utáni bulira készült, mikor Betty észrevette a nem fogadott hívásokat a mobilján. Automatikusan tárcsázta az ismeretlen számot, és hitetlenkedve fogadta a korház értesítését, miszerint édesanyja balesetet szenvedett.

Viktória és Betty egyszerre érkeztek a korházba. Lelkükben hatalmas űrt éreztek, s mindennél nagyobb volt a vágy, hogy édesanyjukat viszont lássák. Szívük egyszerre kezdett hevesen dobogni, amikor az orvos értesítette őket a szomorú hírről. Mindkettejük édesanyja súlyos sérüléseket szenvedett. Kómába estek. Legsúlyosabban a szívük sérült meg, és csak a gépek tartják életben őket. A remény a túlélésre nagyon csekély.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

http://wolga.blog.hu/2010/02/02/most_tel_van

(Megjelent a Szívárványban, 2016. December)

Ferkó nagyapó, ahogyan minden év negyedik adventvasárnap estéjén, most is leült kényelmes karosszékébe. Szépen, lassan, komótosan tette, megadta a módját, így mindenki tudta a házban, hogy most mesemondás következik. Andris izgatottan ült a karosszék lábához. Bár szóról szóra tudta már a történetet, semmiért nem hagyta volna ki ezt a különleges alkalmat. Amikor már a cicus is bevackolt a kályha meleg tövébe, és nagyanyó kezében is megállt a fakanál, Ferkó nagyapó elkezdte mondani a gyermekkoráról szóló kedvenc karácsonyi történetét. Andris figyelmesen követte, alig várva, hogy nagyapó valahol hibázzon, és ő majd kijavítsa:

– Nagyapó, hát nem úgy volt az, hanem…- s nagyot kacagjanak mindannyian.

Nagyapó mindig hozzátett valami újat a történethez. Most azt mesélte, hogy az angyalokat még senki se látta, mert olyan fényesség árad belőlük, hogy nem lehet rájuk nézni. Ám, ha szerencsések vagyunk, meghalljuk apró csengőinek csilingelését, vagy megláthatjuk lába nyomát a hóban.

Andris nagyon izgatott lett. Mindig is kíváncsi volt az angyalra, de Ferkó nagyapó nem volt hajlandó több titkot elárulni. Elkezdte pipáját tömni, s ilyenkor Andris tudta, nem szabad zavarni, mert mérgelődő nagyapóvá válik. Épp arra gondolt, milyen nagyszerű lenne, ha idén nagy hó hullna, s ő megtalálná benne az angyal lábnyomát. Kinézett az ablakon, s lám, hatalmas pelyhekben kezdett hullani a hó.

Szenteste előtti éjjelen akkora hóréteg telepedett a tájra, hogy a fák alig bírták tartani a nagy fehérséget. Andris izgatottan várta az estét. Sötétedés után többször is kiment a kertbe, de a birsalmafánál tovább nem merészkedett. Ferkó nagyapónak feltűnt ez a gyakori ki-be járás. Odasúgta Andrisnak, hogy ő csak egyszer találta meg az angyal lábnyomát, de az a pajtán túl, a kert legvégében volt. Andris sokat morfondírozott: bizony félt a sötétben, de mivel rettentő kíváncsi volt, összeszorította a fogát, nagy lélegzetet vett, és elindult a pajta irányába.

Az égen egyetlen felhő sem volt, így a Hold fénye ezüstös csillogásba borította a kertet. Amint odaért, már észre is vette a lábnyomokat, ám alig vette szemügyre őket, csengőszót hallott a ház felől.

Dobogó szívvel szalad a ház felé, s közben arra gondolt, hogy az angyalnak biztosan a levegőben kell keresni a lábnyomait, mert ezek itt lent a hóban inkább nagyapó gumicsizmájához hasonlítanak.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

http://konyha-kezdoknek.hupont.hu/22/nagyanyaink-titkai

Mama igazából mostoha nagymama (anyai ágon) volt, de ezt sohasem éreztette. Mégis, ha visszagondolok, mindig volt benne valami távolságtartás, egyfajta elegancia, hogy őt a mi családunkhoz nem kapcsolja semmilyen vér szerinti kötelék. Mindig is büszke volt az első férjére, akivel kapcsolatban sokat mesélt, és amit boldog, gyermeki csodálattal hallgattunk, kérve a történetek folyamatos újramesélését. Tegezni se tudtam, habár az összes unokatestvérem tegezte. Valahogy nem ment, és nem is akartam, mert tetszett nekem ez a fajta tisztelet, amivel viszonozni tudtam az ő távolságtartását.

Mama egyet jelentet a menedékkel. Aranyos, apró, mesebeli házban lakott a domb tetején. Hozzá felmenni mindig örömteli, és vágyakozással teli volt. Még mindig érzem a finom zöldségleves ízét a számban, amit téli napokon az egyetlen szobájában lévő csempekályha parazsán melegített meg (a konyhába általában csak főzés idején gyújtott be), s a kályhához bújva szürcsölgettük a langyos levest. Ilyen íz élmény volt a kemény házi csoki is, amit csak ő tudott ennyire sajátosan elkészíteni, s amit mindig jutalomként kaptunk a szekrény tetejéről, ahová száradni tette. Mama illata is sajátos volt. Mindig ugyanazt a kölnit használta, s az egész ház és tárgyai is felvették ezt az illatot. Már az ajtóban éreztem, és bármikor, bárhol felismertem. „Az Isten fosson le!”, kiáltotta, amikor meglátta fejemet felbukkanni a kerítés rácsai között, „Hát csak most tudsz nagyanyádhoz jönni?”, kérte számon viccesen, ha több napon keresztül nem látogattam meg. Mindig is éreztem rajta, nagyon bánja, hogy nem volt saját gyermeke, de tudom, hogy anyuékat, és minket is sajátjaként szeretett. A betegségét is nemességgel kezelte. Mellrákban halt meg, de soha nem volt egyetlen panasza sem.

Mama mindig szívesen mesélt az életéről, főként az első férjével kapcsolatos történeteket. Ezek közül a következő történet volt a kedvencem, amit sokszor el is mesélt nekem. A történet arról szólt, hogy ő valamiért megharagudott a férjére, és eldöntötte, hogy azzal bünteti, hogy nem szól hozzá. Egyik napon a férje barátjával felforgatta az egész házat. Kihúztak minden fiókot, kidobáltak belőle mindet, hatalmas rendetlenséget hozva létre. Mama sokáig bírta szótlanul, de egyszer csak kiszakadt belőle: „Mi az Isten nyilát kerestek?” kérdezte a férjét és barátját. Erre a férj megállt, és ezt mondta: „Állj! Megvan! A hangodat kerestük!” Mama mindig jó adag áhítattal mesélte ezt a történtet, és én is mindig igazi úri embernek és gavallérnak képzeltem el az első férjet.

Egy másik kedvenc történet mamától arról szólt, hogy hogyan lett majdnem tanítónő. Ezt az eseményt mindig mély fájdalommal mesélte, és az apját hibáztatta a történtekért. Az eset rövid, de velős. A húszas évek közepén járunk. Az öreg egy szép napon eldöntötte, hogy beíratja egyik lányát a tanítóképzőbe. Meg is fogta nagyobbik lánya kezét és elindultak. Ahogyan mentek az utcán szembe jön velük az egyik falubeli, s megkérdezi: „Hát ugyan hová viszi kend ezt a leányt?”. Az apa tisztességgel, és büszkén válaszol, „Tanítónő lesz belőle.”, mondja. Az ember nagyot nevet, s ezt feleli: „Kedves uram, ne csináljon butaságot, menjen haza, s azon a pénzen adja inkább férjhez. Jobban jár, meglátja.” Az öreg gondolkodott egy kicsit, aztán sarkon fordult és hazamentek.

Amikor mama meghalt, még gyermek voltam, nem fogtam fel halálának tényét. Mikor anyut sírni és jajveszékelni láttam, még akkor sem. A hiányát az évek során éreztem meg, és még ma is kíváncsi vagyok, ha haza járok. Vajon milyen most a mama háza, kik lakják, hogyan van berendezve? Hiányzik a jelenléte, a ház hangulata, a történetei. Hiányoznak, azok a meghitt nyári délutánok, amikor csak kiültünk a ház elé, és hallgattuk a csendet. Bizsergető érzések indulnak el bennem, és érzem a parázson melegedő zöldségleves illatát.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

http://www.mult-kor.hu/20120201_da_vinci_plagizalt

Megfejthetetlen talány. Örök titokzatosság. Mit érünk, ha azt sem tudjuk, mi vagyunk? Mitől élünk, és működünk. Mert valami hajt, és működtet. De mi? A lélek? De mi a lélek?  Az emberi természetben az tűnik számomra a legmegdöbbentőbbek, hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk. Mindenki. Van, aki nagyon, van, aki kevésbé. Egy szó, történet vagy maga a másik ember valója hat ránk úgy, hogy már nem tudunk önmagunk lenni. Van-e ilyen körülmények között egyéniség, egyediség? Mitől lesz valaki önmaga? Egyszerre megdöbbentő és lenyűgöző az ember. Igazi paradoxon.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Megtörtént. Másodszorra is anyává váltam. Furcsának találtam először az érzést, mint amikor hirtelen jön valami, s nem tudunk felkészülni rá. Magam sem fogtam fel teljesen, pedig volt rá kilenc hónap. Úgy látszik, erre nem lehet felkészülni, mert míg magzatként a hasamban volt, igenis tudatosnak tűnt az egész állapot, de mégsem tudtam elképzelni igazán, hogy milyen is lesz a gyermekem. Meg kellett születnie, hogy valósággá váljék. Lehet, hogy ez volt az oka, vagy az esetleges komplikációktól való félelem, de amikor a kezembe tartottam pici testét, különös érzések kavarodtak bennem. Mindenféle. Öröm, félelem, aggodalom, szeretet, az első, otthon hagyott gyermekem hiánya. Kavarodtak bennem ezek az érzések, és a lassan múló napok alatt rájöttem, hogy ezek a különös érzések tulajdonképpen anyai szeretettem megosztásáról szólnak. Már nem csak egy gyermeket szeretek, hanem kettőt. Furcsán hangzik, de először megrettentem, és ha az elsőszülöttemre gondoltam szívembe hasított a fájdalmas kétely, hogy Őt már kevésbé fogom szeretni? Sírógörcs kerülgetett, és mindennél jobban szerettem volna átölelni, kicsi testét magamhoz szorítani. Aztán teltek a napok, és a sírógörcs elmúlt, helyette boldog megnyugvás töltötte el a lelkemet, és a büszkeség. Két gyermekem van, és mindkettőt egyformán szeretem. Bármelyikre nézek, szívemet elönti a szeretet, és persze a megszűnni soha nem akaró féltés.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

http://szeretembudapestet.hu/cimkek/hajlektalan-szamlalas/

mindig lesznek rossz napok

van, hogy én is fázom

de mindig van remény

és a rossz után csak jó jöhet

az élet szép és élni jó

te is fontos vagy

a meglepetések jók

szeretni és adni is jó

persze kapni is

te erős vagy és szép, meg érdekes

szép a napfelkelte és a naplemente is

meg a friss virágillat,

jó a nyári hűvös szellő, meg a téli napsütés

és amikor a hópelyhek a nyelveden elolvadnak

és a zene a legjobb, ahogy a szívedben dobban a ritmus

nevetni is jó, meg sírni is,

és még jobb sírva nevetni.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

http://support.pandasecurity.com/blog/social-media/facebook-privacy-settings-

Naponta rengeteg ismerőssel találkozom. Olyan ez, mint amikor az ember végigsétál a sétatéren, és két méterenként meglát egy ismerős arcot. Persze csak virtuálisan. A Facebook olyan, mint egy sétatér. Virtuális sétatér. Csak belépek, és hamarosan mindent megtudok arról, hogy mi történt az ismerőseimmel. Amikor valóban találkozom vele, már semmiről sem tudunk beszélgetni, hiszen már minden fontosat tudok róla. Nem csak közeli rokonokról, családtagokról, de távoli ismerőseimről is, vagy olyanokról, akiket csak látásból ismerek. Fura ez a felismerés és új tudás. Azért fura, mert a 21. században az emberek elmagányosodó élettérben, hirtelen jön ez az új információ. Számomra érdekes, hogy olyanokról tudok meg dolgokat, akikről eddig semmit se tudtam. Ebben a virtuális világban egyre szélesedik az emberi kapcsolatok száma. Nem is gondoltuk, hogy több száz ismerősünk van. Rájövünk, hogy egyforma dolgokat kedvelünk, ugyanazt a zenét hallgatjuk, és ugyanazon filozófiai nézeteink vannak. Ha eszünkbe jut egy aranyköpés, csak feldobjuk az „Üzenőfalra”. Érzéseinket is kifejezhetjük, ha Tetszik nekünk ismerőseink megosztása, ami lehet fotó, film, vagy éppen egy nem rég olvasott regény. Rácsodálkozunk arra, hogy mekkorát nőtt volt osztálytársunk gyermeke, vagy még milyen kicsi, de már kimondta az első szavakat. Ha van olyan ismerősünk, aki már régen nem osztott meg semmit magáról, finoman megbökjük, hogy ébredjen már fel. Szomorúan nézegetjük első szerelmünk házassági fotóit, de vigasztalódunk a munkatársunk csapatépítő tréningen készített fotójával, ahol fejünkön egy gumibugyit fedezünk fel, de már semmire nem emlékezünk a történtekből. Azt is megtudjuk, ha valami jó program van a városban, és melyek a legújabb politikai hírek. Már újságot és könyvet sem kell olvassunk, sőt moziba se kell járnunk. A játékszenvedélyünket is kielégíthetjük. A Facebook tökéletes hely a kikapcsolódásra, a szórakozásra, beszélgetésre, pletykálkodásra, örömeink, bánataink megosztására. Ideális közösségi tér. Csak egy hibája van, hogy virtuális. Hiszen a fentebb leírt történések közben valójában otthon ülünk egyedül a képernyő előtt, és mikor kilépünk a Facebook-ról, magányosabbnak érezhetjük magunkat, mint valaha.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: