Már csak keveset süt ide a nap,
de olyankor szikrákat szór a kert,
mint zöld smaragd csillár,
kristálytiszta levegőben egy pillanatra,
megáll az örökkévalóság, és megpihen,
hogy aztán újra eszébe jusson az elmúlás.
Üzenet
A Holddal üzenem,
hogy hiányod betemet,
akár a sűrű köd az őszi tájat.
Szívemen a zúzmara
nehezékként megkövült bánat.
A Holddal üzenem,
hogy kiáltanék utánad, hívnálak,
de nem jön ki hang a torkomon.
Ez a hang utat vájt magának legbelül,
mély vájatokon kavarog.
A Holddal üzenem,
hogy emlékeink fogasán lógok,
mint tavasztól őszig ottfelejtett kabát.
Mikor magadra terítesz,
kevésbé félem a halált.
Az elárvult hóember
(Megjelent a Szívárványban, 2018, Január)
Történt egyszer, hogy hólepte, kerek erdőben, fehér tisztás közepében három gyermek hóembert épített. Egyre nagyobb, egyre szebb, s igen-igen büszke lett a hóember. A gyermekek nevettek, örültek, nagyokat kurjantottak:
– Nahát! De szép lett! Nem is láttunk ennél szebbet, bizony!
Esteledett, s a gyerekek hazamentek. A hóember répaorráig se látott. Alig várta, jöjjön már a reggel, bizony ő aludni nem mer, mert mi van, ha jön valaki, s nem látja meg, milyen szép a szénszeme, meg a fazékkalapja, meg a kötött nyakbavalója.
Lassacskán eljött a reggel, s láss csodát, senki sem csodálta szépségét. A három kisfiúnak híre-hamva se volt. Várt-várt a hóember, gondolta korán van még, de sajnos este lett, napok, hetek teltek, de senki, egy hangyácska sem mondta neki, hogy ő milyen szép. Közben volt ideje gondolkodni, a szépségén elmélkedni. Belátta, hogy elárvult hóembernek lenni nem jó, s mi haszna, a szépségének, ha nincs kivel örülni.
Szíve összeszorult, társaságra vágyott és arra, hogy szeressék.
Aztán egy szép napon egércsalád látogatta meg. Lyukat fúrtak oldalába, szénát hordtak bele, s vidámsággal cincogták tele. Alig eszmélt fel a hóember, verebecske bújt be lyukas fazékkalapjába, s azt csiripelte:
-De szép lak, de szép lak, imádlak, imádlak!
Alig telt el néhány nap s a nyakbavalón megjelent egy bogár.
– De jó meleg kuckó! – mondta, s belebújt a bolyhos, puha melegségbe.
A hóember szíve felmelegedett. Tudta már: szépnek lenni nem rossz ám, de többet ér, ha fontosak vagyunk valakik számára. Lám, a jóság. a segítőkészség még a hóemberszívet is felmelegíti.
Épülnek a falak
Épülnek a falak, mint régen,
annakidején.
De most nem a szellemünket,
a lelkünket tiporják szét.
Az ágas-bogas szilvafa
(Megjelent a Szívárványban, 2015. szeptember)
Ott állt a szilvafa az óvoda udvarán, őrizte a kerítést. Ágai össze-vissza nőttek: fel és le, oldalra és keresztbe, nem úgy, mint a rendes szilvafáknak, égbenyúlóan. Inkább olyan volt, mint egy bokor. Szilvabokor.
Nyár volt. Csak a hangyák mocorogtak és a cicák nyújtózkodtak álmosan. A szilvafa nem szerette ezt a meleg csendet. Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy milyen az idő, meleg vagy hideg. A többi szilvafa reccsenésébe sem szólt bele. Nem társalgott senkivel. Hosszú hetek óta gubbasztott így némán, szomorúan. Hiányoztak neki az óvódások. Akkor érezte jól magát, ha körülötte gyermekek szaladgáltak, de most vakáció volt, hosszú, nyári vakáció. Még egy gyermekkiáltás vagy egy labdapattogás sem hallatszott. Az idő lassan telt, nehéz volt a várakozás. Felidézte azokat a napokat, amikor boldogan játszott a gyermekekkel. Ágai voltak már sátrat tartó oszlopok vagy vitorlás árbocrúdak. Lombjai elrejtette a bújócskázókat, de volt már májusfa, sőt űrhajó is.
A szilvafa már-már azt gondolta, soha nem lesz vége a nyárnak, amikor egy reggel puha gyermekezek ébresztették. Marci korán érkezett az óvodába. Kedvenc szilvafájuk alatt várta a társait. A szilvafa annyira boldog volt, hogy hangos reccsenéssel köszöntötte a fiút, majd felé nyújtotta ágait. Marci még soha nem mászott fára. Nagymama nem engedte, attól félt, talán leesik. A szilvafa ágai lépcsőt formáztak, így Marci könnyedén felmászott rá. Mindketten boldogok voltak. Büszkén húzták ki magukat. Marci komolyan, daliásan, a szilvafa aprókat reccsenve-roppanva.
Lám-lám, az ősz színeivel és illataival az óvódások is megérkeztek. A szilvafára ismét vidám napok köszöntöttek. Kacagás, játék vette körül. Reggelente barátságos susogással, reccsenésekkel fogadta a gyermekeket. Boldog volt, hogy zamatos, édes gyümölcsökkel, majd sok-sok színes levéllel kedveskedhet kis barátainak.
Jó Kolozsváron
Mit nekem Párizs, Kolozsvár szebb
mit a Szajna, a Szamos kellemesebb
és Eiffel torony sem kell, van főtér, és Mátyásnak a szobra,
Pont des Arts helyett Erzsébet hídja,
kultúra, szerelem, slam, jazz, fesztiválok
jó Kolozsváron, jó Kolozsváron.
Életérzés
Míg madár csicsereg, és van kertemben virág,
nincs mitől félnem.
Hársfavirágzás.
Hófehér falon rebbenő denevér.
Tiszta vizű pohárban muslica.
Hófödte táj közepén lángcsóva.
Napsütötte paradicsom.
Az vagy nekem, amire nincsen szó.
...
Apám sohasem mondta, hogy szeret,
mások mondták, szeretett.
Hiánya még mindig csak a fülemben cseng.
Emlékszem, tél volt, nagyon hideg, s én beteg voltam,
apám a szobámba jövet, félvállról, gúnyosan odavetette:
– Sorvadás?
majd megrakta a tüzet.
Összetartozunk
Ne mozdulj!
Hagyd, hogy szeresselek.
Képzeletbeli nász ez a mienk.
Vágyam elragad, miközben nézlek,
egy térbe, hol nincsenek horizontok,
s lelkeink egymásba fonódva táncolnak
végtelen dallamokra.
Legutóbbi hozzászólások