Málnalevelek

Anyai szív

https://www.vecseshirek.hu/2013/12/22/koncertdomping-a-ket-unnep-kozott-szilveszterkor-es-ujevkor/

http://www.vecseshirek.hu/2013/12/22/koncertdomping-a-ket-unnep-kozott-szilveszterkor-es-ujevkor/

– Gyere már anya! – kiáltotta bosszúsan Betty, – Ezt nem hiszem el, hogy megint el fogunk késni miattad. – mormolta magában, s idegességében az ujjaival dobolt gitárja tokján.

– Jövök édesem, már csak a sminkem van hátra. Öt perc és készen vagyok! – kiáltotta a fürdőszobából Bözse, Betty anyukája.

– Ja, a smink, az nagyon fontos! Ne már anya, gyere, kérlek! A srácok kicsinálnak, ha elkések – mondta szinte felháborodva Betty, s közben arra gondolt, miért is nincs neki egy normális anyja, aki nem nézegeti magát órákig a tükörben, és nem az a legnagyobb gondja, hogy passzol a cipője a kabátjához. Már azt is megbánta, hogy szólt a koncertről. Ha titokban tartja, most nem lenne ez a felhajtás. Állandóan attól rettegett, hogy a srácok kigúnyolják az anyja miatt, aki sehogy sem illett be a képbe. A múltkori, bemutatkozó koncerten is elkapott néhány gyanús pillantást. Betty, mióta bevették a bandába, igazán boldognak érezte magát. Erről álmodozott az egész gimnázium alatt, hogy egyszer majd igazi együttesben fog játszani, vagány gitáros csaj lesz, a legjobb a környéken. Alig hitte el, amikor egyik sulis, szólós fellépése után odajött hozzá egy srác, és megkérdezte nincs-e kedve eljönni egy meghallgatásra. Majdnem kicsattant az örömtől, amikor szóltak, hogy őt veszik be, ő lett a kiválasztott. Azóta rengeteget gyakorolt, és úgy érezte befogadták, és elismerték a tehetségét.

– Már itt is vagyok szívem! – kiáltotta Bözse, – Akarod, hogy téged is kisminkeljelek? Mégiscsak fellépsz. – kérdezte Bettytől, aki mérgében, csak annyit mondott.

– Majd, ha fagy! De most már indulhatunk végre?

– Igen drágám – szólt Bözse, aki repesett a büszkeségtől, hogy tizenhét éves lánya mennyire tehetséges. Úton, útfélen dicsekedett mindenkinek, nem tudta megállni.

– Ide nézz kicsim! Erre a kivételes alkalomra vásároltam ezt a csodás kalapot. Mit szólsz hozzá? – lelkendezett Bözse.

Betty úgy érezte menten kipukkad a dühtől, amikor meglátta a tűzpiros kalapot, ami ráadásul egyáltalán nem illett, szerinte, anyja korához és öltözékéhez, sőt kimondottan úgy nézett ki, mint egy papagáj. Ebben a kalapban rögtön ki lehet szúrni még egy ezres tömegben is. Magának is szégyellte bevallani, de nem szívesen mutatkozott az anyával sehol.

– Tudod mit anya – mondta Betty mérgesen, – Én inkább egyedül megyek! – majd hirtelen gyorsasággal becsapta az ajtót, és elviharzott.

Bözse nem értette lánya viselkedését és felháborodva kiáltott utána.

– Bettykém, kislányom, mi történt? Várjál meg! – majd lóhalálában készülődni kezdett, és rohant lánya után, akit már, sajnos, nem ért utol. Még szerencse, gondolta magában Bözse, hogy tudom, hol van az a Klub, ahol fellépnek, bár még sohasem járt ott. Beült az autóba, s még azt sem vette észre, hogy a harisnyája beakadt, és elszakadt, annyira elmerült gondolataiban, azt próbálva megfejteni mi is történhetett a lányával. Vajon a kalapon akadt volna ki ennyire, morfondírozott Bözse. Tudta, hogy lánya nem kedveli az öltözködési stílusát, de sohasem aggódott, hiszen még fiatal, gondolta, majd beérik, és nőiesebb lesz. A vele egykorú lányok, osztálytársak, már mind sokkal nőiesebbek voltak Bettynél. Ő sohasem adott a nőies dolgokra, inkább fiúsnak volt mondható az öltözködése, és a szokásai is. Bözse gépiesen vezetett, alig figyelve a jelzőlámpákra és a gyalogátjárókra.

Viktória álmodozva nézte a kirakatot, és úgy érezte ez a cipő lenne élete cipője, s ha nem szerzi meg magának, belehal. Egyáltalán nem volt rá pénze, de az ilyesmi őt az álmodozásban és a vágyakozásban sohasem zavarta. A szombat esti bulira gondolt, és arra, hogy a buliban ezt a cipőt viseli. Rengeteg szép cipője volt már, de ennek a szépsége az összes meglévőt elhalványította. Állandóan szebbre, újabbra és divatosabbra vágyott. Tudat alatt tudta, ha megveszi a cipőt, ez is a többi sorsára jut, de a megszerzés vágya erősebb volt. Nem volt számára jobb érzés, mint amikor az osztálytársai irigykedő tekintetét látva csilloghatott, villoghatott a legújabb ruhakölteményben, vagy divatos cipőben. Tizenhét éves volt, és már alig várta a középiskola végét, hogy munkába állhasson, és a saját pénzén azt vegyen magának, amit csak akar, vagy kíván. Hazafele úton azon morfondírozott, hogyan csalhatná ki anyjától a szükséges összeget. Az anyja, Éva, mindig adott, ha volt, de általában nem volt, hiszen elég kicsi volt a gyári munkásasszony fizetése, még szerencse, hogy tudott varrni, és egy kis plusz pénzt ebből a munkából is tudott szerezni. A válla már belegörnyedt a varrógép fölött átvirrasztott éjszakákba, Viktória mindig is rászólt, hogy olyan csúnya görbe a tartása, húzza ki magát.

– Szia, anya! – köszönt Viktória, mikor hazaérkezett.

– Szia, kicsim. A kedvencedet főztem. Rakott káposzta. – mondta boldogan Éva, aki minden lehetőséget kihasznált, hogy kedvére tegyen a lányának.

– Jaj, anya, tudod, hogy este hét után nem eszem, mert elhízok – nyafogta felháborodva Viktória, aki komolyan neheztelt anyjára, amiért nem veszi figyelembe ezt a számára fontos tényezőt. Közben a fürdőszobai tükörben nézegette magát, és arra gondolt, milyen jó lenne megfestenie a haját.

– Ebben a házban miért nincsen hajfesték? – kiáltotta felháborodva Viktória, – Bezzeg Juli anyukájának minden színű hajfestéke van. Olyanra festi a haját, amilyenre csak akarja. – tette hozzá irigykedve.

Éva nem tudta hogyan reagáljon lánya kijelentésére. Ő sohasem adott a külsejére, nem érdekelte hogyan néz ki. Mindenét a lányának szentelte, akire viszont nagyon büszke volt, mert szép és csinos, mindenki felfigyelt rá, és dicsérte. Ezért elengedte a füle mellett lánya megjegyzéseit, és nem sokat törődött velük. Arra koncentrált, hogy lányának mindene meglegyen, és amennyire csak lehet, teljesíteni tudja kívánságait.

– Anya, képzeld, a suliban megint pénzt gyűjtenek az érettségi vizsgához szükséges szöveggyűjteményekre – hazudta mézesmázosan Viktória.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte csodálkozva Éva, közben arra gondolt, honnan teremti elő, hiszen alig van valami a pénztárcában, éppen elég a kosztra a következő fizetésig.

– Elég sok! – mondta Viktória – Én nem értem miért ilyen drágák ezek a könyvek – hangsúlyozta álcázott csodálkozással, majd bevonult a szobájába, hogy kiválassza az új cipőhöz a megfelelő ruhát.

Éva emlékezett, hogy két hete visszamondta egy öltöny megvarrását, mert már nem bírta az éjszakázást. Gépiesen tárcsázta a megrendelő telefonszámát, aki válaszolt is azonnal.

– Jó napot Müllerné! – köszönt Éva illedelmesen, – Szüksége van még a férjének az öltönyre? Szívesen megvarrom, de előleget kérnék, ha lehet – tette hozzá Éva szerénykedve. – Rendben, örülök. El is indulok nyomban, hogy megvegyem a szükséges szövetet, és már ma hozzáfogok, holnap már jöhet is Müller úr próbára. Viszonthallásra Müllerné! Köszönöm – mondta Éva, s már nyúlt is a szatyráért, igyekezett, nehogy bezárjon a méteráru bolt.

Viktória éppen kinézett a szobájából, amikor Éva kilépni készült az ajtón.

– Hová mész anya? – kérdezte Viktória, – Fújj, már megint azt a szatyrot viszed? Olyan vagy, mint egy piaci kofa.

Éva szerette a szatyrot, jó erős volt, és jól el tudta rendezni benne az összes bevásárolni valót. Nem szokott a lánya megjegyzéseire odafigyelni, de ez most szíven szúrta. Szó nélkül ment ki a lakásból, hogy Viktória ne vegye észre a könnycseppet a szemében. Fáradt volt és levert. Nem volt könnyű egyedül, társ nélkül, nevelni egy ilyen igényes lányt. Szét se nézett, amikor lelépett a járdáról, csak a fékcsikorgatásra emlékezett, utána teljesen elsötétült a világ. Csattanás. Az emberek az utcán összefutottak megnézni, hogy a barna szatyrot szorongató nő, akit elgázolt egy piros kisautó, él-e még. Páran az autóhoz szaladtak, ami nekicsapódott az út menti újságosbódénak, s a motorház tetejéből füst szállt fel. Az autót vezető nő piros kalapja kirepült az ablakon, de a nő nem mozdult. Valaki a mentőket hívta.

Betty a közönséget fürkészte szeme sarkából, és elégedetten nyugtázta, hogy piros kalap nem fordult elő az egész nézőtéren. Már majdnem vége volt a koncertnek, sokan eljöttek, sikeres este volt, de Bettyn különös szomorúság lett úrrá. Maga sem értette miért. A fiúk remekül játszottak, és mindannyian, az egész banda, majd kicsattantak az örömtől. Mindenki a koncert utáni bulira készült, mikor Betty észrevette a nem fogadott hívásokat a mobilján. Automatikusan tárcsázta az ismeretlen számot, és hitetlenkedve fogadta a korház értesítését, miszerint édesanyja balesetet szenvedett.

Viktória és Betty egyszerre érkeztek a korházba. Lelkükben hatalmas űrt éreztek, s mindennél nagyobb volt a vágy, hogy édesanyjukat viszont lássák. Szívük egyszerre kezdett hevesen dobogni, amikor az orvos értesítette őket a szomorú hírről. Mindkettejük édesanyja súlyos sérüléseket szenvedett. Kómába estek. Legsúlyosabban a szívük sérült meg, és csak a gépek tartják életben őket. A remény a túlélésre nagyon csekély.

A tökéletes alkotás

Művész volt, mindig is tudta, hogy az lesz. Nem volt kétség számára ez az életforma. Nem telt el nap, hogy ne fessen valamit, még ha egy ecsetvonás is volt a készülő képen. Olyan természetes volt ez számára, mint másnak a levegő. El nem tudta volna képzelni az életét másképpen. Ontotta a festményeket, és többnyire remekbe szabott képeket sikerült festenie. Híres volt és elismert, az emberek imádták, a művészek elismerték, nem voltak anyagi gondjai. Mégis állandó késztetést érzett a további fejlődésre, önmaga és képességei fejlesztésére. Bejárta az egész világot, keresve és kutatva a megfelelő témát. Talált jobbnál jobbakat, lélegzetelállítót és elgondolkodtatót. Minden körülményt kipróbált, a nyomort és a luxust is, hogy minden létező emberi érzést átéljen és megtapasztaljon. Nem tudta mi ez a vágy, ez a késztetés, ami hajtja, csak azt tudta menni kell, keresni, és mindezt végül lefesteni. Nem volt magánélete és családja, csak a hivatásának élt, és nem volt olyan téma, amit ne tudott volna a legjobb festőnél is jobban lefesteni. Mégis, minden elkészült kép után úgy érezte, tud jobbat is. Valami hiányzott ezekről a képekről, s sokáig maga sem tudta mi az. Álmatlan éjszakái lettek, azon tűnődve, milyen lenne az a kép, amellyel elégedett lenne. Mi az, ami hiányzik?, Mi lenne az, ami teljessé tenné ezt a vágyat?, kérdezgette magától, de nem talált választ.

Szombat este volt mikor meghívták egy baráti összejövetelre. Nem akart menni, hiszen éppen egy csodálatosan szép burmai naplementét ábrázoló festményét tökéletesítette. Még nem volt elégedett a színek összhangjával. Végül úgy döntött mégis elmegy a találkozóra, s majd holnap folytatja a munkát.

Unalmasan indult az este. Néhány művész társaságában az aktuális kiállításokról beszélgettek. Az egyik beszélgető sarokban heves vitatkozásra lett figyelmes. Hegyezte a fülét, miről beszélhetnek. Egy kortárs művész munkájáról vitatkoztak, akit sajnos nem ismert, de a szóban forgó művet sem. Ilyenkor nem szeretett hozzászólni, hiszen nem lett volna hiteles. Csak érdeklődve figyelte a véleményeket, mert felkeltette kíváncsiságát a hozzászólók izgatottsága, amint véleményüket fejezték ki a műről. Ő is mindig ezt a feszült, nyugtalan izgatottságot érezte, amikor kergette azt a bizonyos valamit a képein, azt a megfoghatatlan hiányt.

Hazafele menet is az ismeretlen művész járt a fejében. Milyen lehet az a kép, ha ennyire felizgatta a közönséget. Otthon egyből a számítógépéhez ült, és rákeresett az interneten a festőre, de nem talált rá a képre, viszont megtudta, hogy jövő héten ki lesznek állítva a művei egy bécsi galériában. Nem volt kérdés számára, hogy oda kell utaznia, és látnia kell az alkotást, még ha két nap kimaradás is lesz emiatt a munkájában. Senkinek sem szólt, és hétfőn már a reptéren találta magát, hogy Bécs fele váltson oda-vissza jegyet. A gépe két óra múlva indult, s ő közben a kávéházban azt találgatta, mit ábrázolhat a szóban forgó festmény. Bécsben taxiba ült, és egyenesen a galériához vitette magát.

Amikor belépett a galériába tudta merre kell mennie, hiszen tömeg csődült össze az egyik kép előtt. Sietve tartott abba az irányba, és ahogyan közelebb ért a szíve egyre gyorsabban dobogott, s a lélegzete szinte elakadt. Megállt a kép előtt, s még az emberek csodálkozó kérdéseit sem hallotta, mert egyszerre nyugalom szállta meg a lelkét. A képen nem volt semmi. Teljesen üres volt a vászon. Ő viszont érezte, hogy tökéletes.

 

 

Ünneprontó

Forrás:http://stedwardsblog.blogspot.ro/2011/03/poetry-tuesday-untitled-by-donald-g.html

Forrás:http://stedwardsblog.blogspot.ro/2011/03/poetry-tuesday-untitled-by-donald-g.html

Nézte a kupacba rakott száraz virágtömegeket, a gazt, a giccses műanyag koszorúkat, amit a sírokról odahordtak az emberek a nagy diófa alá. Unatkozott. Cipője orrával rugdosta a földre hullott diókat, és arra gondolt, milyen hülyeség a halottat a földbe temetni. Valami jobb megoldás kellene, a hamvasztásnál is jobb, de semmi értelmes nem jutott az eszébe.

Fölöslegesnek tartotta ezt az egész halottak napi felhajtást, a sok virágot a gyertyákkal együtt. Mintha az emberek egy napba sűrítették volna halottaikkal kapcsolatos érzelmeiket. Mintha csak ezen a kijelölt napon lenne engedélyezve az emlékezés, a halott szeretteinkre gondolás. Azon töprengett, miért is csinálják ezt az emberek. Tényleg csak halottak napján emlékeznek, imádkoznak, gyújtanak gyertyát? Neki például, szinte minden nap eszébe jut a nagyapja, ha kimegy a fészerbe, vagy a hátsó kertbe, ahol órákig beszélgettek az öreggel. Eszébe jut vidám arca, vagy bortól vörös orra, ahogyan kedvenc növényeiről, azok gondozásáról mesél. Ilyenkor azt érezte, hogy bármit meg tudna tenni, csak az öreg lenne megint itt, hogy viccelgessen, nótázgasson. Mióta elment, már semmi sem a régi. Nincs már az otthont jelentő, melegség érzése.

Hallgatta nagyanyja áhítatos imáit, és nézte arcán legördülő könnyeket. De akárhogy is próbálkozott, nem érzett semmit. Régebb együtt imádkoztak, de akkor sem volt jobb. Csak feszengett és azt várta, hogy legyen már vége. Menjenek haza. Nagyanyó teát főzzön, gyertyát gyújtson és elmesélje az első randevút. Mert az ünnepekben ez a legjobb, a vidáman, vagy szomorúan együtt töltött idő. A találkozások és beszélgetések, a nagy emlékezések és vidámkodások vagy sírások, veszekedések. A többi ünnepben is ezt szerette, amikor összejött a család és történt valami közöttük. A hangos szülinapokon, esküvőkön, vagy a csendes temetéseken, torokon.

Nagyanyó az első randevú története után, most azt is elmesélte, milyen volt az első megcsalás, hogy mennyire fájt neki és hogy igazából nem változtatott semmit a szerelmen, amit érzett. Együtt zokogtak. Tiszta, csillagfényes éjszaka volt, és könnyeiken keresztül nézték ezt gyönyörű, égi temetőt.

A csizma

Kép forrása: http://divany.hu/tejbenvajban/2010/05/09/a_szezon_legdogosebb_csizmaja/

Kép forrása: http://divany.hu/tejbenvajban/2010/05/09/a_szezon_legdogosebb_csizmaja/

Örömmel töltötte el, hogy a férfiak megbámulták, de ugyanakkor nem csodálkozott rajta, hiszen csinos, és szép nő. Bámulják is. Ha tudnák mennyi pénzt és időt tölt el szépségszalonokban, alakformáló klinikákon, fodrászatban, kozmetikában, manikűrösnél és pedikűrösnél, vagy a plázákban a legszebb ruhákat, cipőket és kiegészítőket keresgéléve. Az otthon töltött ideje nagy részét az interneten keresgélve töltötte, hogy márkás holmikat találjon. Sikerült is néhány darabot vásárolnia, amire nagyon büszke volt, és ott dicsekedett vele, ahol csak lehetett. Azt hazudta, hogy egy-egy londoni vagy párizsi kiruccanáson szerezte be azokat. Volt már Chanel táskája, Burberry kabátja, Gucci cipője, Louis Vuitton napszemüvege és Ralph Lauren estélyi ruhája. A dolgai már nem fértek a hatalmas gardróbszekrényben. Tegnap hatalmas tárolókat rendelt, hogy azokat a holmikat, amiket most éppen nem hord, dobozolja el. Sosem lehet tudni mikor lesz szükség elővenni, meg amúgy is egy halom pénzt költött rájuk. A divat különben is hamar változik. Ma reggel látott az egyik magazinban egy csizmát, amit nem tudott elfelejteni. Egy gyönyörű modell viselte, de nem volt megnevezve sem a márka, sem az árusító cég. Már minden létező kombinációban összeállította jelenlegi ruhatárában található darabokkal, szoknyákkal, nadrágokkal és ruhákkal. „Meg kell szereznem azt a csizmát.”, mondogatta, és be is járta a pláza összes cipőboltját, de nem találta az áhított csizmát, de még hasonlót sem. Azt hitte le tud mondani róla, de nem így történt. Álmában egy gyönyörű tűzpiros ruhával viselte a csizmát, ahol egy rendezvényen a figyelem középpontja volt. A csodáló szempárokat még másnap is maga előtt látta. Szinte már semmire sem tudott figyelni, a munkáját és a családját is elhanyagolta, csak a csizmára tudott gondolni. Megszállottan rótta az üzleteket a városban, de egyszer sem járt sikerrel.

Már egy hónapja, hogy a magazin ott hevert a nappali kanapéján ahhoz az oldalhoz nyitva, ahol a csizma állt. Az egész napi rohangálástól fáradtan rogyott a kanapéra, és szomorúan nézte a szeme sarkából. Miközben csizmás ábrándjait kergette, hirtelen mentő ötlete támadt. Felhívja a lap szerkesztőjét, hiszen biztosan tudja, hol szerezhetné be azt a csizmát. Annyira jónak találta az ötletet, hogy izgatottságában még levegőt sem vett, érezte menten megfullad. De már késő van, ilyenkor nem hívhatja fel a magazin szerkesztőségét, meg valószínű nem is találna bent senkit. Egész éjjel forgolódott, le sem tudta hunyni a szemét. Azon törte a fejét, holnap hány órakor telefonáljon.

A szerkesztő asszony nagyon készséges volt. Elmagyarázta, hogy a csizma egyedi tervezésű, és az egyik neves párizsi szalon terméke. Nem árusítják, de ő úgy tudja, meg lehet rendelni, szívesen megadja a tervező elérhetőségét. Összesen harmincszor próbálta felhívni a megadott számot. Számtalan mailt írt, de válasz nem érkezett. Már rutinosan tárcsázta a számot, amit kívülről tudott, amikor megszólalt egy hang a telefonban. A férfihang azt mondta, nem tudja megmondani, hogy sikerülne-e a kért modellt elkészíteni. Rengeteg a munkájuk, megkérdezi a munkatársait, hívja vissza később. A kért modell két hónap alatt készül el. Az előleg 50% a végső árnak, ami 5 000 Euro. Gyorsan igent mondott, még mielőtt ráeszmélt volna a hihetetlen összegre, vagy arra, hogy honnan fogja előteremteni a pénzt.

Hihetetlen boldogságot érzett. Meglesz vágyai csizmája, ami iszonyatosan drága, de ez most nem számít, gondolta. Végre nyugodtan alhat és álmodozhat arról, hogy hogyan, milyen darabokkal fogja kombinálni. Több variációt is kigondolt, hogyan szerezze meg a pénzt. Eszébe jutott, hogy eladhatná az autóját, vagy a fél ruhatárát, melyben temérdek olyan darab is volt, amit még soha nem viselt, árcímkés dararabok, azokért jó összeget kaphatna. Végül a banki kölcsön bizonyult a legjobb megoldásnak. Senkinek nem beszélt róla, még a férje sem tudott a dologról. A kölcsönt könnyen megkapta, nem voltak akadályok.

Az egyik reggel a férje bejelentette, hogy a cég hatalmas karácsonyi partit rendez, ahová csak a legbefolyásosabb üzletembereket és családjaikat hívja meg, és ők is kaptak meghívót. Nagyon örült az alkalomnak, hiszen akkorra már reményei szerint meglesz a csizma, amit viselhet a partin. Az álombeli tűzpiros ruhát is megrendelte. Izgatottan járt a ruhapróbákra, elképzelve, hogy milyen gyönyörű lesz.

Épp időben, a parti előtti napon, megérkezett a csizma. Szerencsére nem volt otthon senki, amikor áhítattal csomagolta ki. Nagyon szép volt, aprólékosan kidolgozott, minőségi darab. Óvatosan tette be a szekrénybe a tűzpiros ruha alá. Egész nap a partira készült. Wellness szalonba volt testpakoláson, fodrásznál járt, ahol feketére festette haját, hogy még dögösebb legyen. A legújabb manikűrdivat szerint festette körmeit is tűzpirosra. Nagyon izgatott volt. A férje csak annyit mondott, hogy különösen jól néz ki, de már az sem bosszantotta fel, hogy a férje a hajszínváltoztatást sem vette észre.

Mikor megérkeztek még kevés meghívott volt jelen. Izgatottan várta a csodáló szempárokat, de csak egy, két férfi mustráló tekintetére figyelt fel, ahogyan méregették. A terem csodálatos karácsonyi hangulatot árasztott, a szépen feldíszített fenyőfa alatt rengeteg játék. Akkor tudta meg, hogy sok gyerek is eljön a partira. Nekik nem volt gyermekük, nem volt rá idejük. Éppen ott állt a fenyőfa mellett, amikor egy kisebb társaságra lett figyelmes. A csoport közepén egy fiatal lány állt, akinek a nyakában, már messziről is látszott, gyönyörű nyakék. A szófoszlányokból kiszűrte, hogy gyémántkövekkel van kirakva. A hír szájról szájra terjedt, és mindenki sorra ment, hogy megnézze a szép gyémánt nyakláncot. Még ő is megcsodálhatta, mert egyszer elment mellette, a különben nem túl vonzó lány, aki az est középpontjává vált. Amikor hazaértek a férjével már alig várta, hogy levegye a csizmát, ami iszonyatosan szorította. Ahogyan lefejte lábáról az jutott eszébe, hogy holnap be kell mennie a bankba kifizetni a kölcsön első részletét, amit tíz éves lejáratra vett fel.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!