Málnalevelek

Az évszakok születése

(megjelent a Napsugár különszámában, a FókaNapsiban, 2014. tél)

Már nagyon-nagyon régi történet s az idő úgy mosta el emlékét, mint ahogy a falevelekről a nyári zápor lemossa a port, csak imitt-amott maradt meg egy-egy öreganyó elfelejtett gondolataiban kucorogva, hogy egyszer csak, egy óvatlan pillanatban valami előreláthatatlan jelre, előbukkanjon. Így esett ez most is, amikor Galagonya, a százhúsz éves erdei öreganyó, az erdei állatok védelmezője, a fák között keresgélte kedvenc őzikéjét. Az őszi szellő a tél hidegét hozta s már a Napnak sem volt ereje, ezért Galagonya gyorsan végezni szeretett volna kinti teendőivel. Meg akarta találni Bogáncsot, a kis őzgidát, hogy még tél előtt megtisztítsa bundáját a beleakadt ágacskáktól, fűszálaktól. Ahogyan keresgélt egy kis árnyat látott elsuhanni a fák között. Először azt hitte Kamilla, az erdei nyuszi az, aki ilyenkor szokott neki illatos füveket gyűjteni, hogy abból gyógyteát készítsen a téli hidegekben, de hiába kiáltott utána az árnyacska tulajdonosa nem állt meg. Galagonya megszaporázta lépteit, gondolta, hátha utoléri, de csak azt vette észre, hogy szép fehér csillámport hagy maga után s akkor már tudta, hogy ez nem lehet más, mint Csillagkristály tündér. Neki és testvérének, Barackvirág tündérnek köszönhetjük az évszakokat. Galagonya már nem emlékezett honnan hallotta a történetet, ki mesélte neki, csak apró történetfoszlányok jutottak az eszébe. Később, mikor hazaért rőzsetetős házikójába és megrakta a tüzet a kandallóban, majd fölrakta főni a teavizet, beleült hintaszékébe, hogy délutáni szunyókálásba kezdjen. Álmában már látta megelevenedni azt a történetet melyben megszületett a nyár, az ősz, a tél és a tavasz.

 1937932_10152231300724723_808680674_n

Kürti Andrea illusztrációja

Régen, nagyon régen történt, hogy az emberek, az állatok és a tündérek még együtt éltek békességben. A tündérek már akkor is tudtak varázsolni, és varázserejüket mindig és kizárólag az emberek megsegítségére használták. Különösen ismertek voltak segítőkészségükről Barackvirág tündér és Csillagkristály tündér, akik testvérek voltak. Csillagkristály tündér onnan kapta nevét, hogy szemében különleges csillag és kristály alakú formák voltak, aki a szemébe nézett, elámult a gyönyörű látványtól. Már tekintetével is jóra és szépre tudta inteni az embereket és az állatokat. Barackvirág tündér orcája pont olyan volt, mint a nyíló barackfa virága, selymes, bársonyos és rózsaszín, és ha valakit megölelt, jóságát és szeretetét rögtön megosztotta azzal. A tündértestvérpár reggeltől estig segítették az embereket és az állatokat, mert ebben lelte legnagyobb örömét. Ahol a rosszaság és a butaság kicsi szikráját is észrevették, Csillagkristály tündér tekintetével, Barackvirág tündér pedig ölelésével elűzte azokat az emberek és az állatok szívéből. Egy szép napon, senki sem tudja miért, a testvérpár közé befészkelődött a harag és bármennyire is igyekeztek, nem tudták elűzni onnan. A két tündér már nem segítette az embereket és az állatokat, hanem egész álló nap csak civakodtak. Így tartott ez már ötszáz esztendeje. Az emberek és állatok megelégelték a tündérek veszekedését, mert hiányzott nekik a tündérek kedvessége, ezért úgy döntöttek, ráveszik őket a békülésre. Tudták, nem fog könnyen menni, ezért azt találták ki, hogy próbatétel elé állítják őket. A feladat az volt, hogy melyikük tud valami olyat varázsolni, ami a legnagyobb hasznára van az embereknek és az állatoknak. Úgy gondolták, ez a feladat annyira lefoglalja majd a tündéreket, hogy elfelejtenek civakodni. Nosza Csillagkristály tündér neki is állt és azt találta ki, hogy gyönyörű és különleges növényeket, gyümölcsfákat és virágokat varázsolt. Ahová repült meleget és fényt hozott az embereknek és az állatoknak.

Így született a nyár.

 1937857_10152231300709723_554301009_n

Kürti Andrea illusztrációja

Az emberek és az állatok nagyon örültek a nyárnak, hiszen ellátta őket táplálékkal és jó meleggel. A gyermekek kirándulni, fürdeni jártak, élvezték a meleget. Barackvirág tündérnek tetszett a nyár és a vidámság, de arra gondolt, hogy talán a nyárnál az emberek és az állatok is sokkal jobban fognak örülni, ha sok eledelt varázsol nekik. Ezért a virágba borult fákra és földekre rengeteg gyümölcsöt és termést varázsolt: almát, körtét, diót, mogyorót, gabonát és még sok sok mást is.

Így született az ősz.

 1938125_10152231300744723_2004257757_n

Kürti Andrea illusztrációja

Az emberek és az állatok kitörő örömmel fogadták az ősz gazdagságát hiszen egyszerre nagyon sok élelemhez jutottak, amit elraktároztak és sokáig eltartott. Mindenféle finomságokat készítettek a sok gyümölcsből és termésből. Üvegekbe, dobozokba csomagolták, majd betették a kamrájukba. Az őszi varázslat annyira jól sikerült, hogy Csillagkristály tündér először megszeppent és nem tudta hogyan varázolhatna ő még ennél is jobbat és szebbet. Bánatában elkezdett sírni, és szeméből csak úgy hulltak alá a gyönyörű hókristályok. Ezek voltak a hópelyhek, melyek belepték a földet az emberek házait és az állatok szálláshelyét.

Így született a tél.

 1940260_10152231300729723_915923148_n

Kürti Andrea illusztrációja

A havazástól hideg lett, a növények elhervadtak és mindenki fázott, de a gyerekek, és néhányan a felnőttek közül is, nagyon jól érezték magukat, mert a hóban vidáman szánkóztak, hógolyóztak, korcsolyáztak, hóembert építettek. A Földet elárasztotta a kacagás és a nevetés. Az állatok közül a medve és a mókus örült a legjobban a télnek, mert a medve bevonult barlangjába, a mókus az odújába és egy jó nagyot aludtak. Barackvirág tündér elcsodálkozott, hogy a hideg és a hó hogyan okozhat örömet. Eldöntötte, hogy elolvasztja a havat, elűzi a hideget, és helyette kellemes és illatos szellőket varázsolt. Kirügyeztette a fákat, a kellemes melegtől kinőtt a fű és tengernyi színes virág árasztotta a bódító illatokat.

Így született a tavasz.

1960246_10152231300739723_551418264_n

 Kürti Andrea illusztrációja

Az emberek és az állatok nagyon megszerették a tavasz illatait és színeit. Boldogok voltak, huncut fény gyúlt ki a szemükben és eltűnt szívükből a szomorúság, ha egymás szemébe néztek. Állandóan jókedvük volt és minden ok nélkül ölelgették egymást, ha találkoztak. A madarak tojásokat raktak és kiköltötték fiókáikat. Barackvirág és Csillagkristály tündér örültek a legjobban a varázslat eredményének. Örömükkel elűzték a közéjük fészkelődő haragot, és úgy döntöttek az lesz a küldetésük, hogy az embereknek és az állatoknak megteremtsék azt a csodát, amit a nyár, a tél, a tavasz és az ősz örömei adnak. A tündérnéppel együtt elköltöztek Tündérországba és csak akkor jöttek el a Földre, ha teljesítették feladatukat.  

A kandallóban a parázs utolsó szikrái pattogtak amikor Galagonya ébredezni kezdett délutáni szunyókálásából. A teavíz is elfőtt már és ahogyan kinézett az ablakon néhány hópelyhet látott szállingózni. Itt a tél, gondolta magában, és kilépett az ajtón abban reménykedve, ha elkap egy hópelyhet megláthatja benne Csillagkristály tündér gyönyörű tekintetét.

A rozsdás szánkó

 

 

IMG_1333

(megjelent a Szivárványban, 2014. Január)

Valahol Kolozsváron, egy régi, kicsi ház padlásán, lógott egy rozsdás szánkó egy még rozsdásabb óriásszegen. Mióta tétlenkedett ott, maga sem tudta. Talán tíz, de az is lehet hogy húsz éve. Az pedig nagyon hosszú idő, ha magányosan kell tölteni, főleg egy szánkónak, aki annyira szeret gyermekzsivajban a hóban síklani. Éppen ezen gondolkodott, amikor lépteket hallott közeledni. Egy néni meg egy bácsi volt az. Nézegették a házat, amelyben már régen nem lakott senki. A rozsdás szánkó izgatott lett.

–          Nocsak, egy szánkó! Milyen kár, hogy pont most vettünk egyet – kiáltott a néni, majd elsietett.

A rozsdás szánkó azt remélte, hogy a néni leakasztja a szegről, és elviszi kisfiának.  De kinek kell egy ilyen öreg, rozsdás szánkó? Már éppen beletörödőtt, hogy örökre a padlás szögén fog lógni, amikor sietős lépteket hallott. A bácsi jött vissza, leemelte a szegről, levitte a padlásról, és betette az autó csomagtartójába. Mikor kivették az autóból, a rozsdás szánkó felismerte az utcát, ahol már régen, nagyon régen régi gazdájával járt szánkózni. Az utca mögött volt egy nagy erdő, Hójának nevezték. Oda sereglettek telente szánkózni a kolozsvári gyermekek.

–          Délután jönnek utánad – mondta a néni, majd kitette az erkélyre.

A rozsdás szánkó ezt nem értette. Ki és miért jön utána? Nagyon izgult. Délután átvitték a szomszédba, ahol egy szőke kisfiú várt rá. A rozsdás szánkó izgalma lassan elmúlt, és boldog megnyugvás költözött talpacskáiba. Ábel apukája, mert így hívták a kisfiút, ledörzsölte róla a rozsdát, lefestette, s olyan szép lett, mint valaha. A kis szánkó ismét boldog volt: tudta, hogy új gazdájával még nagyon sok vidám nap és kaland vár rá.

Andris és az angyali lábnyomok

https://wolga.blog.hu/2010/02/02/most_tel_van

http://wolga.blog.hu/2010/02/02/most_tel_van

(Megjelent a Szívárványban, 2016. December)

Ferkó nagyapó, ahogyan minden év negyedik adventvasárnap estéjén, most is leült kényelmes karosszékébe. Szépen, lassan, komótosan tette, megadta a módját, így mindenki tudta a házban, hogy most mesemondás következik. Andris izgatottan ült a karosszék lábához. Bár szóról szóra tudta már a történetet, semmiért nem hagyta volna ki ezt a különleges alkalmat. Amikor már a cicus is bevackolt a kályha meleg tövébe, és nagyanyó kezében is megállt a fakanál, Ferkó nagyapó elkezdte mondani a gyermekkoráról szóló kedvenc karácsonyi történetét. Andris figyelmesen követte, alig várva, hogy nagyapó valahol hibázzon, és ő majd kijavítsa:

– Nagyapó, hát nem úgy volt az, hanem…- s nagyot kacagjanak mindannyian.

Nagyapó mindig hozzátett valami újat a történethez. Most azt mesélte, hogy az angyalokat még senki se látta, mert olyan fényesség árad belőlük, hogy nem lehet rájuk nézni. Ám, ha szerencsések vagyunk, meghalljuk apró csengőinek csilingelését, vagy megláthatjuk lába nyomát a hóban.

Andris nagyon izgatott lett. Mindig is kíváncsi volt az angyalra, de Ferkó nagyapó nem volt hajlandó több titkot elárulni. Elkezdte pipáját tömni, s ilyenkor Andris tudta, nem szabad zavarni, mert mérgelődő nagyapóvá válik. Épp arra gondolt, milyen nagyszerű lenne, ha idén nagy hó hullna, s ő megtalálná benne az angyal lábnyomát. Kinézett az ablakon, s lám, hatalmas pelyhekben kezdett hullani a hó.

Szenteste előtti éjjelen akkora hóréteg telepedett a tájra, hogy a fák alig bírták tartani a nagy fehérséget. Andris izgatottan várta az estét. Sötétedés után többször is kiment a kertbe, de a birsalmafánál tovább nem merészkedett. Ferkó nagyapónak feltűnt ez a gyakori ki-be járás. Odasúgta Andrisnak, hogy ő csak egyszer találta meg az angyal lábnyomát, de az a pajtán túl, a kert legvégében volt. Andris sokat morfondírozott: bizony félt a sötétben, de mivel rettentő kíváncsi volt, összeszorította a fogát, nagy lélegzetet vett, és elindult a pajta irányába.

Az égen egyetlen felhő sem volt, így a Hold fénye ezüstös csillogásba borította a kertet. Amint odaért, már észre is vette a lábnyomokat, ám alig vette szemügyre őket, csengőszót hallott a ház felől.

Dobogó szívvel szalad a ház felé, s közben arra gondolt, hogy az angyalnak biztosan a levegőben kell keresni a lábnyomait, mert ezek itt lent a hóban inkább nagyapó gumicsizmájához hasonlítanak.

A kis hópehely

https://thomasphoto.blog.hu/page/2

http://thomasphoto.blog.hu/page/2

(megjelent a 2014-es Kőbányai Kalendáriumban, februári mese, valamint a Szívárványban, 2016, Január)

Egyszer volt, nem is olyan régen. Egy téli napon, fent a felhők között, született egy picike hópehely. Kisebb volt a társainál, de mindenkinél szebb és ragyogóbb. A többi hópehely csodálkozva és gyönyörködve nézte a kis csillogó hópelyhet.

– Nahát, hogy te milyen gyönyörű vagy! – mondogatták neki.
– Köszönöm nektek! – mondta a kis hópehely, aki egyáltalán nem érezte magát különlegesnek.
A kis hópehely nagyon szerette a pihe-puha felhőket, az otthonát, vidáman ugrándozott, hancúrkodott ott a többi hópehellyel. De eljött az idő, amikor útra kellet kelni, mert minden hópehely útra kel egy szép napon. A kis hópehely szomorkodva nézte kedvenc felhőcskéjét, de nem volt mit tenni, hát elindult.
‒ Ha menni kell, hát menni kell! – sóhajtotta, majd leugrott a felhőről. Szellőszárnyra telepedett, ami vitte, repítette házak, erdők, tengerek és hegyek fölött.
Gyönyörű tájak felett repült, de a legeslegjobban egy magas hegycsúcs tetszett neki. Az otthonára emlékeztette. Fehér volt és puha, mint a vattacukor. Arra gondolt, milyen jó lenne oda leesni, ott nagyon sokáig nem olvadna el, de a szellő tovább repítette, egyre közelebb a föld felszíne felé. Ahogy közeledtek, a kis hópehely egy nagy házat látott, udvarán sok gyermek vidáman szaladgált. A gyermekek hógolyóztak, szánkóztak, hóembert építettek, kacarásztak, ugrándoztak. Örültek a télnek. Vidámságuk átragadt a kis hópehelyre, és már alig várta, hogy földet érjen. Egy nagy hóbucka tetejére esett. Halk sírásra lett figyelmes. Egy fa tövénél aprócska kisfiút látott. A kis hópehely megszólította a kisfiút, aki meglepetten nézett körbe. Megakadt a szeme a kis csillogó hópelyhen. Odament hozzá és a tenyerébe vette. Még sosem látott ilyen szép, csillogó hópelyhet. Már csiklandozta is a tenyerét. Vidáman felkacagott, arcán már nyoma sem volt a szomorúságnak. Nevetése átragadt a kis hópehelyre is, aki már nem vágyott a magas hegycsúcsokra, mert boldog volt, hogy vidámságot lopott egy szomorú kisfiú szívébe.

A kisfiú, aki soha nem volt álmos

Szombat este van. Ilyenkor Bi, a két és fél éves kisfiú, mindig nagyon izgatott, mert az egész napot a szüleivel töltötte. Reggel együtt hancuroztak, csiklandozóst játszottak, majd kimentek a parkba és játszótérre labdázni. Most Bi apával játszik. Tornyot építenek az építőkockákból, amikor anya aludni hívja.

– Bi nem álmos! – mondja határozottan.

Valóban, Bi soha nem volt álmos. Délben, ebéd után sem akart aludni.

– Rendben! – mondja anya – Még tíz perc, utána meseolvasás és lefekvés.

Meseolvasás után Bi kelletlenül bújik be hálózsákjába.

– Szépen csukd be a szemed, és próbálj meg aludni! – győzködi anya.

– De elromlott a szemem, nem tudom becsukni! – nyafogja Bi – Nézd anya! Próbálom becsukni, de nem megy, s különben is vécére kell mennem!

Mikor Bi visszabújt az ágyába jobbra, balra fordult, még hason és háton is megpróbálta s mindezt legalább tízszer, de sehogy sem sikerült elaludnia.

– Anya! Éhes vagyok! Vajas piritóst kérek kakaóval!

–  Biztos éhes vagy?

– Hát persze, hogy biztos! – mondja Bi komolyan.

– Rendben! Menjünk! – sóhajtja anya.

Bi jólakottam bújik vissza az ágyába s arra gondol, milyen jó lenne most focizni egyet apával.

– Anya, focizni szeretnék!

– Még mindig nem vagy álmos?

– Nem!

–  Azt hiszem segítséget kell hívjunk.

– Segítséget?

– Igen, valakit, aki segít neked elaludni – mondja anya, s elkezd mesélni egy történetet.

Manóországban történt, hogy a manókirály kiosztotta a manók feladatait, mindenkinek a tulajdonságai szerint. A kedves, barátságos manóknak az volt a feladatuk, hogy ajándékokat készítsenek és csomagoljanak a gyerekeknek, az állandóan éhes manók finomságokat készítettek. Olyan ízletesen tudták elkészíteni az ételeket, hogy a soha nem éhes gyermekek is megették azokat. Az örökösen álmos manók pedig azt a feladatot kapták, hogy segítsenek azoknak a gyermekeknek, akik nem tudnak elaludni.

– Szóval, ha nem tudsz elaludni, hívod Durmit, az egyik álommanót, aki segít neked. Mikor én kislány voltam, nekem is ő segített elaludni – mondja anya. – Kimondod háromszor Durmi, Durmi, durmolász, éjjel-nappal horkolász, és rögtön itt terem.

Bi gyorsan elmondta háromszor a varázsigét, de nagyon gyorsan mondhatta, mert pár percig semmi sem történt. Egyszer aztán mocorgásra lett figyelmes, majd az ágya szélén megjelent egy kicsi manó, éppen akkora, mint egy játékautó, vagy még annál is kisebb. A manónak aranyos piszeorra volt, és kicsi, kerek pocakja. Fején hálósapka fityeget, aminek a vége minduntalan a szeme és orra elé lógott.

– Jajj, jaj! Ajajaj, a derekam! Milyen magas ez az ágy! – nyögi a manó – Teljesen elfáradtam – szuszogta – Bocsánat, hogy elkéstem, de elaludtam. – piszmogja a manó, és szégyenében elpirult – Tudod, az álomanók nagyon álmosak, mindig csak aludnának, éjjel, nappal. – magyarázkodik – Engem Durminak hívnak, és azért ez a nevem, mert egyfolytábn durmolok, alvás közben dorombolok, mint a macska, így! Drrr, drrr, drrr….! – mutatja meg – Néha még horkolni is szoktam – kuncogja –, neked is segíteni fogok, mert ha hozzád bújok és elkezdek durmolni, rögtön elalszol. Azért beszélek ilyen sokat, mert ha nem beszélek, elalszom. Te miért nem tudsz elaludni? – kérdezi Bit.

– Félek a sötétben!

– Miért félsz?

– Nem tudom. Csak!

– Nohát, ezen könnyen segíthetünk, a lámpa fel van kapcsolva, tehát nincs sötét. Most már tudsz aludni?

– Nem. Nem tudok. Nem jön álom a szememre. Elemeséljem neked hol jártam ma?

– Hát persze, meséld, csak ne legyen túl hosszú, mert elalszom – mondja Durmi, majd nagyot ásítva kitámasztotta az állát, hogy nehogy leesen a feje, ha véletlenül mégiscsak elalszik.

– Képzeld ma nagy hó hullott – meséli Bi lelkesen.

– Ja – mondja Durmi –, meg is nehezítette az utamat idefelé.

–  …és apával hóembert építettünk, egy nagyot, hatalmasat. Feltettük a ház előtt álló padra, hogy ne fázzon meg a lába. Utána hógolyóztunk. Te szeretsz hógolyózni?

– Hát, mit is mondjak, még nagyon fiatal álommanó koromban szerettem, mert akkor még nem voltam ennyire álmos, de mostanában már csak aludhatnék. – mondja Durmi – Most aludjunk. Bújjak hozzád?

– Inkább fogd meg a kezem – kéri Bi.

– Rendben – mondja Durmi, majd megfogta Bi kezét és hamarosan együtt durmolásztak, így ni: Drrr, drrr, drrr…

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!