(Megjelent a Hepephupában, 2020/1)

Mindenki ismerte és szerette őket a városban. Márta és Matild egypetéjű ikrek voltak. Ez azt jelenti, hogy teljesen egyformák. Ráadásul egyformán öltözködtek, egyforma volt a hajviseletük, szóval, mint két tojás. Mindig mindent együtt csináltak. Együtt éltek a város végén található aprócska házikójukban, és soha nem váltak el egymástól. Gyakran megtörtént, hogy az emberek összetévesztették őket, de csak akkor, ha valamiért nem együtt voltak. Ilyenkor nem is tudták, hogy például hogyan köszönjenek. Mert, ha mondjuk így köszöntek, Szép jó napot Márta! akkor biztos, hogy Matild volt az, de ha azt mondták például, Legyen szép napod Matild! akkor meg biztosan Márta volt az. Pedig csak külsőleg voltak egyformák. Abban bizony nagyon is különböztek, hogy milyen dolgokat szerettek. Kedvenc évszakjuk a tavasz volt. Márta legkedveltebb időtöltése a kertészkedés, Matildé a madarászás. Mindkettőjüknek csinos foltvarrásos kötényén egy, bármennyire is hihetetlen, feneketlen zseb. Ebből a zsebből sosem fogyott el a benne lévő. És hogy mi volt benne?

Márta zsebében különféle fűszer-, és zöldségmagvak, virághagymák, metszőolló, de volt kötözőzsineg, s még egy kis zsebgereblye is benne, ha netalántán meg kellene igazítani egy megbokrosodott ágyást vagy begyomosodott virágtövet. Házuk mögött, előtt, mellett szépséges kertek zöldelltek, virágoztak, gyümölcsöztek. Aprócska házikójuk ki se látszott a gazdag és különleges növényzet mögül. De Mártának ez nem volt elég. Bármerre ment, gereblyézett, ültetett, metszett. Keze nyomán a városban fűszerek, virágok illatoztak, fák nemesedtek, gyümölcsök teremtek.

Matild zsebe madaraknak való magvakkal volt tele: napraforgó, kendermag, borsó, lencse, kukorica, vörösköles, árpa, csillagfürt és lóbab. Kertjükben sok-sok madárházban, fákon, kerítésen, eresz alatt, kéményrésben cinegék, csicsörkék, csuszkák, fekete rigók laktak. Kedvenceihez, a galambokhoz, naponta kijárt a térre. Tavasszal sokat időzött közöttük. miután odacsalogatta őket a finomabbnál finomabb magvas lakomával, egyenként megvizsgálta őket tetőtől talpig: nincs-e törött láb vagy szárny, kicsorbult csőr, bármiféle sérülés. Ha volt, gyorsan ellátta. Zsebében ugyanis elsősegély csomag is volt. A galambok boldog bugással köszönték meg a törődést.

Már hetven bolondos tavasz bontotta virágait, reptette madarait, de Márta és Matild még mindig együtt csinált mindent. Egyforma bevásárlószatyorral jártak a piacra vásárolni, kedvenc rózsamintás köntösükben áfonyaszörpöt szürcsöltek reggelente. Emlékeikből foltvarrással takarót készítettek. Minden öltés, minden folt egy emlék, ez volt a szabály. Többszáz öltés, sok-sok folt. A takaró már elég nagy volt, de úgy tervezték, hogy még biztosan lesz legalább egy takaróra való emlék.

Lizzie Richez, “The Gardener”, Kép forrása: https://www.pinterest.ru/pin/227009637441806091/

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(Megjelent a Bárkában, 2018/5.)

Meséltem már neked a virágzó tetejű, mesélő házakról?

Nos, a város egy ismeretlen, eldugott szegletében van egy különleges utca. Soha nem hallottam még erről a helyről, én is véletlenül találtam rá. Sárát kerestem, a nyolcéves kislányt, aki nemrég költözött ide. Épp a házukat kerestem, amikor ráeszméltem, hogy eltévedtem. Egy különleges és gyönyörűséges utcában találtam magam, amely hat furcsa házból állt. Talán mondanom sem kell, hogy a különleges házaknak még különlegesebb lakói vannak.

Az első ház olyan, akár a szivárvány. A tetején szebbnél szebb virágok pompáznak: rózsák, százszorszépek, hortenziák, gerberák, fuksziák, bazsarózsák és kankalinok. Inkább olyan ez a ház, mint egy kastély, tágas terekkel és tornácokkal. Ablakaiban petúniák mosolyognak, tornácain jázminbokrok illatoznak. És mindig tele van. Vidámság és nevetés tölti be a szobákat. Itt lakik az Öröm.

A második ház mintha láthatatlan lenne. Szinte egybeolvadt az ég kékjével. Orgonabokrok veszik körül, tetején levendulák, kéklő őszirózsák, trombitavirágok és margaréták nyílnak. Falait szorosan futja be a borostyán és a lilaakác. Udvarában búzavirágot lenget a szél. Csend honol benne és körülötte is. Simogató csend. Itt lakik a Bánat.

A harmadik házat már messziről is látni lehet. Akár egy dárda. Teteje oly messzire nyúlik, fel az égbe, hogy alig lehet látni a végét. Égig érő villámhárító. Ablakaiban szúrós kaktuszok és üstökvirág. Tetején kardélű dáliák, íriszek, kardvirágok és amarilliszek vöröslenek. Messziről úgy tűnik, mintha égbe nyúló lángcsóva lenne. Benne izgalmasan izzó, elviselhetetlen meleg. Itt lakik a Düh.

A negyedik háznak nincsenek ablakai, ajtaja zárva. Holdvirág futja be fekete falait. Csukott szemű némaság. Teteje lapos és sima, rajta hófehér tulipánok, nárciszok, árvácskák, szegfű és angyalhaj virágzik. Sejtelmes suttogás hallatszik a falain keresztül. Itt lakik a Félelem.

Az ötödik ház sárga tégla. Ablakai keskeny rések, ajtaját is keresni kell. Tetejét aranyeső, napraforgó, sárga keltike, bogláros szellőrózsa és orbáncfű díszíti. Ablakában sáfrány sárgállik. Csak keveset lehet ebben a házban ülni. Itt lakik az Undor.

A hatodik ház lila kerekség. Leginkább egy labdára hasonlít. Kerek ablakok és ajtók. Tetején pipacsok, ibolyák és gyöngyvirágok. Ablakaiban mimóza zöldell. Csupa kerek csoda. Minden zugában van valami érdekes. Itt lakik a Meglepődés.

Azóta, hogy ott jártam, minden este ezekkel a házakkal álmodom. Visszavágyom, mert jobban meg szeretném ismerni őket. Sajnos már nem tudom az utat, ami odavezet. Talán Sára segíteni fog. Ő ismeri a környéket.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(Megjelent a Bárkában, 2018/5.)

A kotyogós kávéfőző már jó ideje gubbasztott a sarokban. Nagyokat sóhajtozott, a régi szép időkre gondolt, amikor elégedetten duruzsolt a kályhán, finom kávégőzt eregetve. Panaszkodott ennek is, annak is, akit csak maga mellett talált, de a gombok, füles és fül nélküli bögrék jöttek-mentek körülötte, meghallgatták, majd magukkal vitték panaszát.

Egy szép napon mellé sodródott egy olvasószemüveg. Kerete sárga, lencséje fényes, az egyik szára kissé lötyög, különben kutya baja. Hamar összebarátkoztak. Naphosszat beszélgettek a múltról meg a jövőről. Arról, hogy hol laktak, milyen finom kávét főzött a kávéfőző, mennyi érdekes könyvet olvasott a szemüveg. Meséltek arról is, milyen jó lenne újra kályhán duruzsolni, vagy orrnyergen ücsörögve szemlélni a világot. Egészen megszokták egymás társaságát, barátok lettek.

Bibe néni a város szélén, az utolsó házban lakott. Minden nap elsétált a Kacat lerakatáig. Általában talált is valami kedvére valót. A lyukas zoknikból rongybabát készített, a gombokból babaszemeket. A régi dolgokból újak születettek. Ilyen volt Bibe néni, varázsló. De aznap éppen bosszankodott, mert elromlott a kávéfőzője, pedig olyan modern, új típusú modell volt. Kedvetlenül keresgélt a holmik között, s amikor már éppen indulni készült, észrevette a kotyogós kávéfőzőt. Először csodálkozva néztek egymásra, majd Bibe néni boldogan felemelte, és berakta a szatyrába. Hazafelé menet azokra a régi időkre gondolt, amikor neki is ilyen kávéfőzője volt. Akkor még fiatal volt. A szatyorban a kávéfőző viszont egyre szomorúbb lett, mert máris hiányzott neki a sárga keretes szemüveg.

Pali bácsi morogva fogadta Bibe nénit. Eltörött az olvasószemüvege, ezért nem tudta elolvasni az aznapi újságot, s ez elég indok volt arra, hogy egész nap morcos legyen. Másnap délután a kávéfőző jólesően duruzsolt a tűzhelyen, közben nézelődött, ismerkedett új otthonával. Pali bácsi vidáman, fütyörészve lépett be a konyhába. Kezében újság, orrán pedig, bizony, nem más ült, mint a kávéfőző újdonsült barátja, a sárga keretes szemüveg!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(Megjelent a Bárkában, 2018/5.)

Hihetetlen történetnek tűnik, s talán én se hinném el, ha nem a saját fülemmel hallottam volna. Volt egyszer valahol a világ végén egy kicsi ország. Szép volt, s bár kicsike, mégis mindene megvolt, ami egy országnak szükséges: magas hegyek, sűrű erdők, tágas mezők, gazdag folyók és tavak. Ennek a takaros kis országnak volt egy királya, aki, akár hiszitek, akár nem, szinte mindent fordítva csinált. Reggel ette meg a vacsoráját, és este reggelizett. A trónteremben aludt nappal, és a hálószobában fogadta vendégeit éjjel. A zokniját húzta a kezére és a kesztyűjét a lábára. Még a lovára is fordítva ült, ha a csatába indult. A legviccesebb mégis az volt, hogy ő ezt észre sem vette. Ezt a fordítottan cselekvést és öltözködést leszámítva nagyon jó király volt. Nem sanyargatta a népet, kedves volt és okos, mindent megtett, hogy országa szépen fejlődjön, lakói boldogan éljenek.

Történt egyszer, hogy a szomszédos országok királyai, hercegei és grófjai érkeztek vendégségbe. A király ünnepséget szervezett rangos vendégei számára, amire az alattvalóit is meghívta. Az emberek nem győzték csodálni a szebbnél szebb hintókat, telivér lovakat, daliás lovagokat, katonákat teljes fegyverzetben, szépséges ruhákba öltözött hercegnőket és udvarhölgyeket. De csak addig tartott a csodálkozásuk, amíg meg nem érkezett a király. Szépen felöltözött, azt mondanom sem kell, csakhogy minden fordítva volt rajta. Jobb cipője a bal lábán, bal cipője a jobb lábán. Sötét bíbor bársony zubbonya, nadrágja kifordítva, csak úgy lógtak a zsebei, palástja fejjel lefelé bekötve királyi nyakába. A koronáról már nem is beszélve, mert az is fejjel lefele fityegett a fején. Na, lett is kacarászás, kuncogás, szemek forgatása!

Az alattvalók elfogadták a királyukat, mert szerették, de most úgy érezték, hogy betelt a pohár. Hát udvari bolond ez vagy király, kérdezgették egymástól. Összeültek, és levelet írtak neki. Azt írták bele, hogy így meg úgy, meg ez meg az, meg, hogy eddig jó, de hát most már elég, és még azt is, hogy arra kérik nagyon szépen a királyukat, hogy ezt fejezze be, és próbáljon nem fordítva, hanem… Itt megálltak, és sokat gondolkodtak, mert nem találták a megfelelő kifejezést, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy a rendesen, az pont jó lesz, szóval, viselkedjen a király rendesen.

A király először megdöbbent a kéréstől, de mivel jó király volt, és fontos volt számára az alattvalói jóléte, mélyen elgondolkodott a levél tartalmán. Meghányta-vetette a tanácsadóival, feleségével és gyermekeivel a kérést, s arra a következtetésre jutott, hogy megpróbál megváltozni.

A király igyekezete annyira jól sikerült, hogy már szinte semmit sem csinált fordítva. Boldogok is voltak az alattvalók, vagy legalábbis azt hitték. Az történt ugyanis, hogy attól kezdve, hogy a király szinte már semmit sem csinált fordítva, az emberek elkezdték furcsán érezni magukat. Maguk sem tudták megmagyarázni, de reggel, amikor felébredtek és este, amikor aludni készültek, apró kis nyugtalanság költözött a mellkasuk tájékára. Belebújt ez a nyugtalanság a hasukba, de még a fülük tövébe is. Összeültek, tanácskoztak. A nagy tanácskozásban valaki azt mondta, hogy neki hiányzik a régi király, illetve az, aki mindent fordítva csinált. Erre az emberek felkapták fejüket, és nagyot sóhajtottak, de akkorát, hogy a sóhajjal kiszállt belőlük minden nyugtalanság. Az igazság az volt, hogy mindenkinek hiányzott a régi király. Megint levelet írtak neki, amiben bocsánatáért esedeztek, és megkérték, csináljon úgy mindent, ahogyan neki tetszik és jólesik. A király örömében, hogy alattvalói ennyire szeretik, nagyot kurjantott, s a nagy lendülettől a sapkáját fordítva tette fel a fejére. Ez a fordított kalaphordás azóta már divat lett, vagy valami ilyesmi.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(Megjelent a Szívárványban, 2018, Január)

Történt egyszer, hogy hólepte, kerek erdőben, fehér tisztás közepében három gyermek hóembert épített. Egyre nagyobb, egyre szebb, s igen-igen büszke lett a hóember. A gyermekek nevettek, örültek, nagyokat kurjantottak:

– Nahát! De szép lett! Nem is láttunk ennél szebbet, bizony!

Esteledett, s a gyerekek hazamentek. A hóember répaorráig se látott. Alig várta, jöjjön már a reggel, bizony ő aludni nem mer, mert mi van, ha jön valaki, s nem látja meg, milyen szép a szénszeme, meg a fazékkalapja, meg a kötött nyakbavalója.

Lassacskán eljött a reggel, s láss csodát, senki sem csodálta szépségét. A három kisfiúnak híre-hamva se volt. Várt-várt a hóember, gondolta korán van még, de sajnos este lett, napok, hetek teltek, de senki, egy hangyácska sem mondta neki, hogy ő milyen szép. Közben volt ideje gondolkodni, a szépségén elmélkedni. Belátta, hogy elárvult hóembernek lenni nem jó, s mi haszna, a szépségének, ha nincs kivel örülni.

Szíve összeszorult, társaságra vágyott és arra, hogy szeressék.

Aztán egy szép napon egércsalád látogatta meg. Lyukat fúrtak oldalába, szénát hordtak bele, s vidámsággal cincogták tele. Alig eszmélt fel a hóember, verebecske bújt be lyukas fazékkalapjába, s azt csiripelte:

-De szép lak, de szép lak, imádlak, imádlak!

Alig telt el néhány nap s a nyakbavalón megjelent egy bogár.

– De jó meleg kuckó! – mondta, s belebújt a bolyhos, puha melegségbe.

A hóember szíve felmelegedett. Tudta már: szépnek lenni nem rossz ám, de többet ér, ha fontosak vagyunk valakik számára. Lám, a jóság. a segítőkészség még a hóemberszívet is felmelegíti.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(Megjelent a Szívárványban, 2015. szeptember)

Ott állt a szilvafa az óvoda udvarán, őrizte a kerítést. Ágai össze-vissza nőttek: fel és le, oldalra és keresztbe, nem úgy, mint a rendes szilvafáknak, égbenyúlóan. Inkább olyan volt, mint egy bokor. Szilvabokor.

Nyár volt. Csak a hangyák mocorogtak és a cicák nyújtózkodtak álmosan. A szilvafa nem szerette ezt a meleg csendet. Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy milyen az idő, meleg vagy hideg. A többi szilvafa reccsenésébe sem szólt bele. Nem társalgott senkivel. Hosszú hetek óta gubbasztott így némán, szomorúan. Hiányoztak neki az óvódások. Akkor érezte jól magát, ha körülötte gyermekek szaladgáltak, de most vakáció volt, hosszú, nyári vakáció. Még egy gyermekkiáltás vagy egy labdapattogás sem hallatszott. Az idő lassan telt, nehéz volt a várakozás. Felidézte azokat a napokat, amikor boldogan játszott a gyermekekkel. Ágai voltak már sátrat tartó oszlopok vagy vitorlás árbocrúdak. Lombjai elrejtette a bújócskázókat, de volt már májusfa, sőt űrhajó is.

A szilvafa már-már azt gondolta, soha nem lesz vége a nyárnak, amikor egy reggel puha gyermekezek ébresztették. Marci korán érkezett az óvodába. Kedvenc szilvafájuk alatt várta a társait. A szilvafa annyira boldog volt, hogy hangos reccsenéssel köszöntötte a fiút, majd felé nyújtotta ágait. Marci még soha nem mászott fára. Nagymama nem engedte, attól félt, talán leesik. A szilvafa ágai lépcsőt formáztak, így Marci könnyedén felmászott rá. Mindketten boldogok voltak. Büszkén húzták ki magukat. Marci komolyan, daliásan, a szilvafa aprókat reccsenve-roppanva.

Lám-lám, az ősz színeivel és illataival az óvódások is megérkeztek. A szilvafára ismét vidám napok köszöntöttek. Kacagás, játék vette körül. Reggelente barátságos susogással, reccsenésekkel fogadta a gyermekeket. Boldog volt, hogy zamatos, édes gyümölcsökkel, majd sok-sok színes levéllel kedveskedhet kis barátainak.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

                 Darvay Tünde (Napocska) illusztrációja

A városunk szélén, ahol már házak sincsenek, csak a szél fúj vagy erősen süt a nap, van egy raktár. Bádogból készült, kidőlt-bedőlt oldalakkal. Az ajtaján nagy kartonpapír, ez áll rajta: Kacat lerakat. A város lakói, ha ráuntak valamire, vagy nem akarták a szemétbe dobni, kihozták ide. Volt itt minden: kettétört gomb, háttámla nélküli szék, láb nélküli asztal, elrepedt tükör, lyukas zokni, akasztó nélküli fogas, kopasz hajas baba, kerék nélküli játékautó, kitört hegyű színes ceruzák, kicsorbult befőttesüvegek, könyv kitépett lapokkal. De volt egész gomb is, háttámlás szék, lábas asztal, repedés nélküli tükör, lyukatlan zokni, akasztós fogas, hosszú hajú baba, kerekes játékautó, hegyes színes ceruzák, ép befőttes üvegek és könyvek, amikből nem hiányoztak lapok.

Zelda szeretett idejönni. Jól érezte magát a befőttesüvegek és a színes ceruzák társaságában. Velük mindent meg lehetett beszélni. Nem szólt közbe senki, nem vonta el a figyelmét semmi. Nem ismerték a titkát, ezért itt biztonságban érezte magát. Rendszerint a raktár hátsó oldalán tátongó résen mászott be. Rendezgetett, pakolgatott. Különválogatta a gombokat, színes üvegkupakokat, fonalakat és minden mást, amit még talált. Itt tényleg azt tehette, amihez kedve támadt. Takaros rendet teremtett a kacatok között, közben mindenhez volt egy jó szava. Megdicsérte a szép sorban álló befőttesüvegeket, a csendben mocorgó gombokat, a körbe ültetett babákat. Őt leginkább a délutános tantó néni, Eszter szokta dicsérni. Eszter nagyon kedves. Melegség árad belőle és nyugalom, mint Cirmiből, a Margit néni foltos cicusából.

         Darvay Tünde (Napocska) illusztrációja

A pakolgatásban egyszer csak egy igazi kincset talált. Egy felbontatlan csomag színes ceruzát! Nagyon szeretett színes ceruzákkal játszani. Otthon a testvéreivel történeteket találtak ki. Minden ceruzának saját története volt. Élvezettel bontotta ki a csomagot. A gondolattól, hogy most teljesen egyedül játszhat, olyan izgalmat érzett, hogy beleszédült. Ha ezt a testvérei látnák. Elképzelte, hogyan kapkodnák el előle a doboz tartalmát. Egyenként, lassan szedte ki a ceruzákat: piros, rózsaszín, sárga, kék, zöld, barna, fekete. Összesen hét. Hiszen ez pont annyi, ahányan ők vannak. Bár egy ideje már csak hatan, gondolta szomorúan. Anyu szerint apu rosszat tett, ezért nem találkozhattak vele. Zelda nem tudta mi rosszat tett apu, hiába kérdezte, kérlelte anyut. Sokat gondolt apura. Próbálta elképzelni mi rosszat tehetett, de sehogy sem ment. Eközben önkéntelenül is kezébe vette a fekete ceruzát és azt gondolta, hogy olyan, mint apu. Mert a fekete titokzatos és rejtelmes, mint apu cselekedete, de méltóságteljes is, hiszen a komoly felnőttek mindig fekete ruhát viselnek. Apu is gyakran volt komoly. Leginkább így élt  Zelda emlékezetében.

Darvay Tünde (Napocska) illusztrációja

A barna meleg és kedves, mint nagymama csempekályhája, amiben vidáman duruzsol a tűz, de néha szomorú és fáradt, mint ősszel a lombjukat hullató fák. Hiszen ez anyu, eszmélt fel boldogan, és a fekete mellé helyezte.

A pirosról az örökké vidám Ádám jutott eszébe. Arca pirospozsgás, nevetése csiklandós és roppanós, mint az érett piros alma. Hogy mennyi huncutságot követett el kisöccse, azt reggelig is kevés idő lenne elsorolni, kuncogott magában. De a kuncogást hatalmas nevetés követte, akkora, hogy beleremegtek a bádogfalak, mert eszébe jutott Ádám, ahogyan magára öntött véletlenül egy egész zacskó lisztet, azt hitte cukor van benne, és meg akarta kóstolni. Maga előtt látta, ahogyan a fehér lisztes lepel mögül meglepetten tágra nyitja nagy szemét. Aztán arra gondolt, hogy neki kellett eltakarítani a lisztet, lemosni Ádámot, s ettől hamar elmúlt a kacaghatnékja.

A kék nyugodt, csendes, mint a tiszta égbolt, de kecses és hideg is, mint télen a jégcsapok.  Ilyen volt Abigél. Többnyire hideg, de kecses és méltóságteljes is. Hasonlított apára. Mindig tudta mit akar, és ezt határozottan ki is nyilvánította. Például sohasem akart mosogatni, sepregetni vagy ebédet melegíteni.

           Darvay Tünde (Napocska) illusztrációja

Zöldről az erdő jutott az eszébe, az avar és a frissen vágott fű illata. Ricsi is zöld volt. Nyers és ravasz. Mindenkit be tudott csapni. Anyát és a szomszéd Margit nénit is. Mint a mesebeli róka, aki átveri a medvét. Tele volt élettel, mindig törte valamin a fejét.

A rózsaszín csak Ágnes lehetett. Imádta a rózsaszínt. Már legalább húszféle rózsaszín ceruzája volt. Zelda nem ismerte mindegyiknek a történetét, azt sem tudta, honnan volt neki ennyi ceruzája. Ágnes azt képzelte magáról, hogy a rózsaszín birodalom hercegnője. Rajzaiban is mindent rózsaszínre festett és a legtöbb ruhája is ilyen színű volt. Zelda azt gondolta, hogy egy hercegnő csakis rózsaszín lehet.

A sárga olyan, mint az érett búzaföldek nagymama falujának határában. A Zelda haja is sárga. Szöszke kócait vidáman borzolja a szél. Kicsit kapkodó, mint a tavaszi napsugár, hol előjön, hol meg elbújik, és csak sokára lehetett előcsalogatni. Zelda szerette a nap melegét, képes volt órákon át tűrni a napsütést. Kiült az ablakba, becsukta a szemét és hagyta, hogy a napsugár sárga és meleg varázslatot teremtsen köré. Ilyenkor azt képzelte van egy sárga paripája, ami úgy tündököl, mint a napsütés. Ilyen ló nincs is, nevették ki a testvérei.

Darvay Tünde (Napocska) illusztrációja

Beesteledett. Gyorsan összeszedte a színeseket és a zsebébe gyömöszölte, de alig fértek bele a csomag keksztől, amit Esztertől kapott. Nagyon éhes volt, és legszívesebben felfalta volna az egészet. Megszámolta. Pontosan négy darab volt benne. Elégedetten visszacsomagolta, becsúsztatta a zsebébe és gyors léptekkel hazafelé indult.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

(Megjelent a Szívárványban, 2015. Május)

A virágzó tetejű, mesélő házak utcájának kurtábbik végén volt egy aprócska házikó. Mit házikó!? Aprócska, pirinyócska lakocska. Olyan pici volt, hogy a tetején csak egyetlen egy szál tulipán fért el.  Ebben a picike házikóban élt a Nyafogás.

Picike volt ez a ház, de sokat tudott mesélni. Többet, mint bármelyik hatalmás ház az utcában, ugyanis a Nyafogással minden nap történt valami. Sőt, naponta többször is. Hol itt, hol ott ütötte meg magát: a kezét, a lábát, az ujjacskáját, a fejét. De ha nem ütötte meg, akkor is fájt a füle, a hasa, a háta, a térde. Ha meg véletlenül nem fájt semmije, akkor egyszerűen rosszkedvű volt. Folyton azt mondogatta, hogy nyiff, nyaff, nyiffnyaff, és magában szomorkodott. Esetleg sírt vagy ordítozott. Egy szép tavaszi napon találkozott az Öleléssel.

Az Ölelés a mesélő házak utcájának hosszabbik végében lakott egy hatalmas, nem is hatalmas, hanem óriás házban. De abban is csak alíg fért, a lábfeje és a keze minduntalan kilógott az ablakokon meg az ajtón. Nagy volt ház, nagy a lakója, hát még a virágoskert a ház tetején, az mekkora volt! Százával illatoztak benne a rózsák, ezrével a liliomok. Aki csak arra járt elbódult az illattól, és boldogság járta át minden porcikáját.

Egy különösen szipogós, zsémbes napján a Nyafogás az Ölelés háza fele sétált. Lépett egyet, s azt mondta: nyaff-nyaff, lépett kettőt, s azt mondta: nyiff-nyiff, a harmadik lépésnél már: ajajaj.

Az Ölelés épp virágos kertje kellős közepén nézegette virágait. Óóó, milyen nagyot nőttél, mondta a tearózsa kis bimbajának, jééé, sipitozott a liliomok kinyílt kelyhe láttán.

A Nyafogás önkéntelenül is besétált az Ölelés udvarába, s láss csodát, itt már semmije sem fájt, elröppent a szomorúsága, puhának és könnyűnek érezte magát. Legszívesebben itt maradt volna örökre. Ezután már tudta, mit kell tennie, ha rosszkedve lett: szaladt, szaladt, egészen az Ölelésig.

Igy történt, hogy a Nyafogás és az Ölelés örökre jó barátok lettek.

Moldován Mária illusztrációja

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Bodor Viktória illusztrációja

Van egy csodaszép utca valahol a láthatatlan város szélén, a boldogsághegy lábainál, ahol a patakokban öröm folyik és a fákon kacagás terem. Apró házikók sorakoznak egymás mellett a kacskaringós, hepehupás domboldalon. Pindurka ablakok és ajtók, színes falak és virágzó háztetők. Olyan kicsik az ajtók, hogy csak lehajtott fejjel lehet bemenni rajtuk. Itt a házak rád mosolyognak és köszöntenek. Nem tudom ki építette őket, de csoda, ahogyan egymáshoz dőlve, összebújnak.

Sárának most van a nyolcadik születésnapja. Házuk az utca közepe táján van, lila ajtóval, zöld ablakokkal és piros falakkal. A háztetőn rózsaszín muskátlik virítanak. Sára nagyon szereti a házukat. Ő éppen befér az ajtón, de az apukája állandóan müffög, mert be szokta üti feje búbját az ajtófélfába. Sára anyukája is szeret ebben a házban lakni. Főként a virágzó háztetőt kedveli. Kedvenc időtöltésük, hogy felmásznak a létrán a háztetőre, és megöntözik a muskátlikat. Mint valami balerinák, úgy lépkedtek, egyensúlyoztak a vizes kannákkal a ház tetején.

Egy szép nyári napon, amikor olyan meleg volt, hogy még a csigák is levetették csigaházukat, Sára az udvaron téblábolt. Unatkozott. Egyszer csak a ház oldalán egy különös rajzot fedezett fel. Egy szép aranyhajú babát ábrázolt, akinek arca, mint az alma pirosa, szeme, mint a tenger kékje.

–       Ó, nagyon szeretnék én is egy ilyen babát! – sóhajtotta, majd lehuppant a lépcsőre – Apának nincs ideje elkészíteni, mert más gyermekeknek készít játékokat. Már nagyon sokszor megkértem rá, de mindig azt mondja, hogy most nem ér rá – nyafogta szomorkásan.

–       Ez a baba pont egy olyan kislányé volt, mint te. – szólalt meg a ház halkan – Nagyon szerette azt a babát, sehová se ment nélküle. Én csak tudom, elég sokat laktak itt, olyan száz éve költöztek el.

–       Volt az kétszáz is! – szólalt meg a szomszédos ház, melynek tetején begóniák nyíltak – Azóta már többen is laktak itt: a szomorú trombitás, a cirkuszista ikerpár, a macska szeretők és majdnem elfelejtettem a csokoládé készítőt, ő volt a kedvencem.

Sára meglepődve, tágra nyílt szemekkel hallgatta, hogy a házak beszélnek, de nem volt ideje tűnődni rajta, mert a ház megint megszólalt.

–       Ó, igen! A csokoládé készítő meg akarta találni a világ legfinomabb csokoládéjának receptjét, s nekem el kellett viselnem a sok csokoládémaszatot. Mindenem maszatos volt: a padló, a bútorok, a falak, de még a csillár is csokoládétól csöpögött. Finom volt, nem mondom, de állandóan csokit enni, hidd el, nem volt hej de csuda jó – nyafogott a muskátli tetejű.

–       Én is szerettem a csokoládé készítőt, mert a sok csokoládét elosztotta az utcában lakó gyermekeknek – mesélte nevetve a baloldalon lévő szomszédos ház, amelynek a teteje illatos ibolya és gyöngyvirág –, de az én kedvencem mégis a szomorú trombitás.

–       Miért volt szomorú? – csodálkozott Sára.

–       Hmm, azt bizony senki se tudta, de, amikor elkezdett játszani a trombitáján, az egész utca összefutott, hogy megvigasztalja. Olyan, de olyan szívszorító gyönyörűen tudott játszani, hogy az emberek szíve elindult a muzsika irányába.

Sára nagyon örült a beszélő házaknak, mert őszintén, kicsit magányos volt.

–       Meséljetek még – kérlelte a házakat –, a macska szeretőkről!

–       Nahát, micsoda boldogság volt akkor! – kurjantott vidáman a muskátli tetejű –. A macskapár annyira szerelmes volt, hogy sohasem engedték el egymás mancsát. Mindenhová együtt mentek, és minden este, reggel a ház tetejéről nézték a naplementét meg a napfelkeltét. Állandóan dudorásztak és mosolyogtak, ha egymás szemébe néztek.

–       Amikor itt laktak sohasem volt veszekedés az utcában.

–       Bezzeg a cirkuszista ikerpár folyton civakodott, mert mindenük egyforma volt, mint ők maguk, és sohasem tudták, hogy mi kié. Még a fogkeféjükön is összevesztek, és a cipőjüket, sapkájukat is folyton összekeverték. Az utca a veszekedésüktől volt hangos: „Ez az én zoknim!”, kiáltotta az egyik, „Már megint az én sálamat vetted fel!”, válaszolt a másik, és ez így ment minden álló nap.

–       Igen bizony. Emlékszem, hogy fejfájást kaptam tőlük. A sok szép muskátlim is elhervadt és csak gyomok nőttek ki a fejemen.

–       Nahát, ez vicces! – kacagott Sára – Köszönöm nektek a történeteket!

–       Szívesen! – mondták a házak egyszerre, és boldogan mosolyogtak.

Közben beesteledett. A szellő finom mézillatot hordott szét az utcában, amikor Sárát édesanyja vacsorázni hívta. Sára később aludni ment és arról álmodott, hogy egy gyönyörű, kék szemű, aranyhajú baba társaságában, finom csokoládét majszolgatva nézi a naplementét a muskátli tetejű házukról.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Forrás:http://www.brunga.ro/?tag=virag

A mezei pipacs pirosabbnál pirosabban tündökölt a mező közepén. A többi mezei virág eltörpült mellette. Már messziről látni lehetett, ahogyan szirmain pompázatosan megcsillant a napsugár. A fiatal méhecskefiú lázasan gyűjtötte a virágport, amikor meglátta a pipacsot. Nem tudott ellenállni a gyönyörű virág vonzásának, azonnal odarepült hozzá, és mellé telepedett.
– Szeretlek! – mondta a pipacsnak.
A pipacsot meglepte a méhecske vallomása. Jól esett neki. Nem szólt semmit, csak szégyenlősen összezárta szirmait. A méhecskefiú napnyugtáig őrizte a pipacsot, majd elment és azt mondta:
– Holnap is eljövök!
És ez így is történt. A méhecskefiú egész nyáron, minden álló nap kirepült a mezei pipacshoz, aki soha, még egy szót sem szólt hozzá. Egy nyárvégi napon, a pipacs megsajnálta a méhecskét.
– Ne szeress engem többé. Nem sokára elmegyek. Kérlek, holnap már ne jöjj!
A méhecskefiú elgondolkodott azon, amit a pipacs mondott. Fájtak neki a szavak. Megpróbált nem szeretni. Másnap viszont megint eljött. A pipacs szomorúan nézett a méhecskefiúra.
– Már nem kell szeretned. Csúnya és fáradt vagyok. Látod? – mutatott hervadt szirmaira a pipacs.
A méhecskefiú látta, de ennek ellenére a szerelem ott volt még mindig a szívében. Másnap már egyetlen szirma sem volt a pipacsnak. Ott árválkodott, szirom nélküli bibe. A méhecskefiú érezte, hogy valami változni fog, de szívében még mindig ott dobogott a szerelem. Fázós őszi nap volt, amikor a méhecskefiú már semmit sem talált a pipacs helyén. Szemében apró könnycsepp jelent meg. Hiányzott neki a pipacs akkor és azután is minden nap, amikor átröpült a mező felett.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: