http://konyha-kezdoknek.hupont.hu/22/nagyanyaink-titkai
Mama igazából mostoha nagymama (anyai ágon) volt, de ezt sohasem éreztette. Mégis, ha visszagondolok, mindig volt benne valami távolságtartás, egyfajta elegancia, hogy őt a mi családunkhoz nem kapcsolja semmilyen vér szerinti kötelék. Mindig is büszke volt az első férjére, akivel kapcsolatban sokat mesélt, és amit boldog, gyermeki csodálattal hallgattunk, kérve a történetek folyamatos újramesélését. Tegezni se tudtam, habár az összes unokatestvérem tegezte. Valahogy nem ment, és nem is akartam, mert tetszett nekem ez a fajta tisztelet, amivel viszonozni tudtam az ő távolságtartását.
Mama egyet jelentet a menedékkel. Aranyos, apró, mesebeli házban lakott a domb tetején. Hozzá felmenni mindig örömteli, és vágyakozással teli volt. Még mindig érzem a finom zöldségleves ízét a számban, amit téli napokon az egyetlen szobájában lévő csempekályha parazsán melegített meg (a konyhába általában csak főzés idején gyújtott be), s a kályhához bújva szürcsölgettük a langyos levest. Ilyen íz élmény volt a kemény házi csoki is, amit csak ő tudott ennyire sajátosan elkészíteni, s amit mindig jutalomként kaptunk a szekrény tetejéről, ahová száradni tette. Mama illata is sajátos volt. Mindig ugyanazt a kölnit használta, s az egész ház és tárgyai is felvették ezt az illatot. Már az ajtóban éreztem, és bármikor, bárhol felismertem. „Az Isten fosson le!”, kiáltotta, amikor meglátta fejemet felbukkanni a kerítés rácsai között, „Hát csak most tudsz nagyanyádhoz jönni?”, kérte számon viccesen, ha több napon keresztül nem látogattam meg. Mindig is éreztem rajta, nagyon bánja, hogy nem volt saját gyermeke, de tudom, hogy anyuékat, és minket is sajátjaként szeretett. A betegségét is nemességgel kezelte. Mellrákban halt meg, de soha nem volt egyetlen panasza sem.
Mama mindig szívesen mesélt az életéről, főként az első férjével kapcsolatos történeteket. Ezek közül a következő történet volt a kedvencem, amit sokszor el is mesélt nekem. A történet arról szólt, hogy ő valamiért megharagudott a férjére, és eldöntötte, hogy azzal bünteti, hogy nem szól hozzá. Egyik napon a férje barátjával felforgatta az egész házat. Kihúztak minden fiókot, kidobáltak belőle mindet, hatalmas rendetlenséget hozva létre. Mama sokáig bírta szótlanul, de egyszer csak kiszakadt belőle: „Mi az Isten nyilát kerestek?” kérdezte a férjét és barátját. Erre a férj megállt, és ezt mondta: „Állj! Megvan! A hangodat kerestük!” Mama mindig jó adag áhítattal mesélte ezt a történtet, és én is mindig igazi úri embernek és gavallérnak képzeltem el az első férjet.
Egy másik kedvenc történet mamától arról szólt, hogy hogyan lett majdnem tanítónő. Ezt az eseményt mindig mély fájdalommal mesélte, és az apját hibáztatta a történtekért. Az eset rövid, de velős. A húszas évek közepén járunk. Az öreg egy szép napon eldöntötte, hogy beíratja egyik lányát a tanítóképzőbe. Meg is fogta nagyobbik lánya kezét és elindultak. Ahogyan mentek az utcán szembe jön velük az egyik falubeli, s megkérdezi: „Hát ugyan hová viszi kend ezt a leányt?”. Az apa tisztességgel, és büszkén válaszol, „Tanítónő lesz belőle.”, mondja. Az ember nagyot nevet, s ezt feleli: „Kedves uram, ne csináljon butaságot, menjen haza, s azon a pénzen adja inkább férjhez. Jobban jár, meglátja.” Az öreg gondolkodott egy kicsit, aztán sarkon fordult és hazamentek.
Amikor mama meghalt, még gyermek voltam, nem fogtam fel halálának tényét. Mikor anyut sírni és jajveszékelni láttam, még akkor sem. A hiányát az évek során éreztem meg, és még ma is kíváncsi vagyok, ha haza járok. Vajon milyen most a mama háza, kik lakják, hogyan van berendezve? Hiányzik a jelenléte, a ház hangulata, a történetei. Hiányoznak, azok a meghitt nyári délutánok, amikor csak kiültünk a ház elé, és hallgattuk a csendet. Bizsergető érzések indulnak el bennem, és érzem a parázson melegedő zöldségleves illatát.
Legutóbbi hozzászólások