...
Mit tennék el télire
(megjelent a Szivárványban, 2020/November)
Kis üvegbe meleget,
nagy üvegbe színeket.
Jó volna még egy kis napfény,
olyan puha, sugárzó,
mint a nyári naplementék.
Illatokat is eltennék,
rózsát, hársfát, kamillát,
erdők avar illatát,
mezők szénaillatát,
fülemüle csicsergését,
béka kuruttyolását,
hegyi patak csobogását,
fülesbagoly huhogását.
Eltennék még mosolyokat,
boldogot és huncutot,
anya kacagását, jól jön,
mikor nincsen ott.
De jó lenne pár üvegbe
ölelést is eltenni,
hancúrozását, csiklandozást
celofánnal lekötni.
Tele lenne kamra polca,
roskadozna a sok jó,
s nagyot nézne majd a család,
mikor télen felbontanám.
(Este MacLeod, kép forrása: https://ro.pinterest.com/pin/487092515947428099/)
Ősz
(megjelent a Szivárványban, 2020/október)
Zizzen a falevél, sárgul a táj
Avarillatú erdőt kínál,
Harmatos reggelek, ködös éjszakák,
Almától, körtétől roskad az ág.
Márta és Matild
(Megjelent a Hepephupában, 2020/1)
Mindenki ismerte és szerette őket a városban. Márta és Matild egypetéjű ikrek voltak. Ez azt jelenti, hogy teljesen egyformák. Ráadásul egyformán öltözködtek, egyforma volt a hajviseletük, szóval, mint két tojás. Mindig mindent együtt csináltak. Együtt éltek a város végén található aprócska házikójukban, és soha nem váltak el egymástól. Gyakran megtörtént, hogy az emberek összetévesztették őket, de csak akkor, ha valamiért nem együtt voltak. Ilyenkor nem is tudták, hogy például hogyan köszönjenek. Mert, ha mondjuk így köszöntek, Szép jó napot Márta! akkor biztos, hogy Matild volt az, de ha azt mondták például, Legyen szép napod Matild! akkor meg biztosan Márta volt az. Pedig csak külsőleg voltak egyformák. Abban bizony nagyon is különböztek, hogy milyen dolgokat szerettek. Kedvenc évszakjuk a tavasz volt. Márta legkedveltebb időtöltése a kertészkedés, Matildé a madarászás. Mindkettőjüknek csinos foltvarrásos kötényén egy, bármennyire is hihetetlen, feneketlen zseb. Ebből a zsebből sosem fogyott el a benne lévő. És hogy mi volt benne?
Márta zsebében különféle fűszer-, és zöldségmagvak, virághagymák, metszőolló, de volt kötözőzsineg, s még egy kis zsebgereblye is benne, ha netalántán meg kellene igazítani egy megbokrosodott ágyást vagy begyomosodott virágtövet. Házuk mögött, előtt, mellett szépséges kertek zöldelltek, virágoztak, gyümölcsöztek. Aprócska házikójuk ki se látszott a gazdag és különleges növényzet mögül. De Mártának ez nem volt elég. Bármerre ment, gereblyézett, ültetett, metszett. Keze nyomán a városban fűszerek, virágok illatoztak, fák nemesedtek, gyümölcsök teremtek.
Matild zsebe madaraknak való magvakkal volt tele: napraforgó, kendermag, borsó, lencse, kukorica, vörösköles, árpa, csillagfürt és lóbab. Kertjükben sok-sok madárházban, fákon, kerítésen, eresz alatt, kéményrésben cinegék, csicsörkék, csuszkák, fekete rigók laktak. Kedvenceihez, a galambokhoz, naponta kijárt a térre. Tavasszal sokat időzött közöttük. miután odacsalogatta őket a finomabbnál finomabb magvas lakomával, egyenként megvizsgálta őket tetőtől talpig: nincs-e törött láb vagy szárny, kicsorbult csőr, bármiféle sérülés. Ha volt, gyorsan ellátta. Zsebében ugyanis elsősegély csomag is volt. A galambok boldog bugással köszönték meg a törődést.
Már hetven bolondos tavasz bontotta virágait, reptette madarait, de Márta és Matild még mindig együtt csinált mindent. Egyforma bevásárlószatyorral jártak a piacra vásárolni, kedvenc rózsamintás köntösükben áfonyaszörpöt szürcsöltek reggelente. Emlékeikből foltvarrással takarót készítettek. Minden öltés, minden folt egy emlék, ez volt a szabály. Többszáz öltés, sok-sok folt. A takaró már elég nagy volt, de úgy tervezték, hogy még biztosan lesz legalább egy takaróra való emlék.
Lizzie Richez, “The Gardener”, Kép forrása: https://www.pinterest.ru/pin/227009637441806091/
Mama
Iskolakezdés
(Megjelent a Szívárványban, 2019/11)
Anya, figyelj!
Annyira izgulok,
hogy még a fogam is vacog.
A tanító néninek is elmondtam,
hogy éjszaka sem tudtam aludni.
De képzeld, anya,
a tanító néni elárulta, hogy ő is izgul.
Mikor ezt mondta,
én megnyugodtam.
Családrajz
(Megjelent a Szívárványban, 2019/11)
Anya, figyelj!
Ez itt én vagyok és ez az öcsém,
Milyen egyformák vagyunk!
Ugye hasonlítunk?
Ez itt te vagy: szép a hajad és a ruhád, mosolyogsz.
Ez itt apa: szigorú és morcos,
mégis az ő feje lett a legkerekebb.
Ahol az Öröm, a Bánat, a Düh, a Félelem, az Undor és a Meglepődés lakik
(Megjelent a Bárkában, 2018/5.)
Meséltem már neked a virágzó tetejű, mesélő házakról?
Nos, a város egy ismeretlen, eldugott szegletében van egy különleges utca. Soha nem hallottam még erről a helyről, én is véletlenül találtam rá. Sárát kerestem, a nyolcéves kislányt, aki nemrég költözött ide. Épp a házukat kerestem, amikor ráeszméltem, hogy eltévedtem. Egy különleges és gyönyörűséges utcában találtam magam, amely hat furcsa házból állt. Talán mondanom sem kell, hogy a különleges házaknak még különlegesebb lakói vannak.
Az első ház olyan, akár a szivárvány. A tetején szebbnél szebb virágok pompáznak: rózsák, százszorszépek, hortenziák, gerberák, fuksziák, bazsarózsák és kankalinok. Inkább olyan ez a ház, mint egy kastély, tágas terekkel és tornácokkal. Ablakaiban petúniák mosolyognak, tornácain jázminbokrok illatoznak. És mindig tele van. Vidámság és nevetés tölti be a szobákat. Itt lakik az Öröm.
A második ház mintha láthatatlan lenne. Szinte egybeolvadt az ég kékjével. Orgonabokrok veszik körül, tetején levendulák, kéklő őszirózsák, trombitavirágok és margaréták nyílnak. Falait szorosan futja be a borostyán és a lilaakác. Udvarában búzavirágot lenget a szél. Csend honol benne és körülötte is. Simogató csend. Itt lakik a Bánat.
A harmadik házat már messziről is látni lehet. Akár egy dárda. Teteje oly messzire nyúlik, fel az égbe, hogy alig lehet látni a végét. Égig érő villámhárító. Ablakaiban szúrós kaktuszok és üstökvirág. Tetején kardélű dáliák, íriszek, kardvirágok és amarilliszek vöröslenek. Messziről úgy tűnik, mintha égbe nyúló lángcsóva lenne. Benne izgalmasan izzó, elviselhetetlen meleg. Itt lakik a Düh.
A negyedik háznak nincsenek ablakai, ajtaja zárva. Holdvirág futja be fekete falait. Csukott szemű némaság. Teteje lapos és sima, rajta hófehér tulipánok, nárciszok, árvácskák, szegfű és angyalhaj virágzik. Sejtelmes suttogás hallatszik a falain keresztül. Itt lakik a Félelem.
Az ötödik ház sárga tégla. Ablakai keskeny rések, ajtaját is keresni kell. Tetejét aranyeső, napraforgó, sárga keltike, bogláros szellőrózsa és orbáncfű díszíti. Ablakában sáfrány sárgállik. Csak keveset lehet ebben a házban ülni. Itt lakik az Undor.
A hatodik ház lila kerekség. Leginkább egy labdára hasonlít. Kerek ablakok és ajtók. Tetején pipacsok, ibolyák és gyöngyvirágok. Ablakaiban mimóza zöldell. Csupa kerek csoda. Minden zugában van valami érdekes. Itt lakik a Meglepődés.
Azóta, hogy ott jártam, minden este ezekkel a házakkal álmodom. Visszavágyom, mert jobban meg szeretném ismerni őket. Sajnos már nem tudom az utat, ami odavezet. Talán Sára segíteni fog. Ő ismeri a környéket.
A kotyogós kávéfőző és a sárga keretes szemüveg
(Megjelent a Bárkában, 2018/5.)
A kotyogós kávéfőző már jó ideje gubbasztott a sarokban. Nagyokat sóhajtozott, a régi szép időkre gondolt, amikor elégedetten duruzsolt a kályhán, finom kávégőzt eregetve. Panaszkodott ennek is, annak is, akit csak maga mellett talált, de a gombok, füles és fül nélküli bögrék jöttek-mentek körülötte, meghallgatták, majd magukkal vitték panaszát.
Egy szép napon mellé sodródott egy olvasószemüveg. Kerete sárga, lencséje fényes, az egyik szára kissé lötyög, különben kutya baja. Hamar összebarátkoztak. Naphosszat beszélgettek a múltról meg a jövőről. Arról, hogy hol laktak, milyen finom kávét főzött a kávéfőző, mennyi érdekes könyvet olvasott a szemüveg. Meséltek arról is, milyen jó lenne újra kályhán duruzsolni, vagy orrnyergen ücsörögve szemlélni a világot. Egészen megszokták egymás társaságát, barátok lettek.
Bibe néni a város szélén, az utolsó házban lakott. Minden nap elsétált a Kacat lerakatáig. Általában talált is valami kedvére valót. A lyukas zoknikból rongybabát készített, a gombokból babaszemeket. A régi dolgokból újak születettek. Ilyen volt Bibe néni, varázsló. De aznap éppen bosszankodott, mert elromlott a kávéfőzője, pedig olyan modern, új típusú modell volt. Kedvetlenül keresgélt a holmik között, s amikor már éppen indulni készült, észrevette a kotyogós kávéfőzőt. Először csodálkozva néztek egymásra, majd Bibe néni boldogan felemelte, és berakta a szatyrába. Hazafelé menet azokra a régi időkre gondolt, amikor neki is ilyen kávéfőzője volt. Akkor még fiatal volt. A szatyorban a kávéfőző viszont egyre szomorúbb lett, mert máris hiányzott neki a sárga keretes szemüveg.
Pali bácsi morogva fogadta Bibe nénit. Eltörött az olvasószemüvege, ezért nem tudta elolvasni az aznapi újságot, s ez elég indok volt arra, hogy egész nap morcos legyen. Másnap délután a kávéfőző jólesően duruzsolt a tűzhelyen, közben nézelődött, ismerkedett új otthonával. Pali bácsi vidáman, fütyörészve lépett be a konyhába. Kezében újság, orrán pedig, bizony, nem más ült, mint a kávéfőző újdonsült barátja, a sárga keretes szemüveg!
A király, aki mindent fordítva csinált
(Megjelent a Bárkában, 2018/5.)
Hihetetlen történetnek tűnik, s talán én se hinném el, ha nem a saját fülemmel hallottam volna. Volt egyszer valahol a világ végén egy kicsi ország. Szép volt, s bár kicsike, mégis mindene megvolt, ami egy országnak szükséges: magas hegyek, sűrű erdők, tágas mezők, gazdag folyók és tavak. Ennek a takaros kis országnak volt egy királya, aki, akár hiszitek, akár nem, szinte mindent fordítva csinált. Reggel ette meg a vacsoráját, és este reggelizett. A trónteremben aludt nappal, és a hálószobában fogadta vendégeit éjjel. A zokniját húzta a kezére és a kesztyűjét a lábára. Még a lovára is fordítva ült, ha a csatába indult. A legviccesebb mégis az volt, hogy ő ezt észre sem vette. Ezt a fordítottan cselekvést és öltözködést leszámítva nagyon jó király volt. Nem sanyargatta a népet, kedves volt és okos, mindent megtett, hogy országa szépen fejlődjön, lakói boldogan éljenek.
Történt egyszer, hogy a szomszédos országok királyai, hercegei és grófjai érkeztek vendégségbe. A király ünnepséget szervezett rangos vendégei számára, amire az alattvalóit is meghívta. Az emberek nem győzték csodálni a szebbnél szebb hintókat, telivér lovakat, daliás lovagokat, katonákat teljes fegyverzetben, szépséges ruhákba öltözött hercegnőket és udvarhölgyeket. De csak addig tartott a csodálkozásuk, amíg meg nem érkezett a király. Szépen felöltözött, azt mondanom sem kell, csakhogy minden fordítva volt rajta. Jobb cipője a bal lábán, bal cipője a jobb lábán. Sötét bíbor bársony zubbonya, nadrágja kifordítva, csak úgy lógtak a zsebei, palástja fejjel lefelé bekötve királyi nyakába. A koronáról már nem is beszélve, mert az is fejjel lefele fityegett a fején. Na, lett is kacarászás, kuncogás, szemek forgatása!
Az alattvalók elfogadták a királyukat, mert szerették, de most úgy érezték, hogy betelt a pohár. Hát udvari bolond ez vagy király, kérdezgették egymástól. Összeültek, és levelet írtak neki. Azt írták bele, hogy így meg úgy, meg ez meg az, meg, hogy eddig jó, de hát most már elég, és még azt is, hogy arra kérik nagyon szépen a királyukat, hogy ezt fejezze be, és próbáljon nem fordítva, hanem… Itt megálltak, és sokat gondolkodtak, mert nem találták a megfelelő kifejezést, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy a rendesen, az pont jó lesz, szóval, viselkedjen a király rendesen.
A király először megdöbbent a kéréstől, de mivel jó király volt, és fontos volt számára az alattvalói jóléte, mélyen elgondolkodott a levél tartalmán. Meghányta-vetette a tanácsadóival, feleségével és gyermekeivel a kérést, s arra a következtetésre jutott, hogy megpróbál megváltozni.
A király igyekezete annyira jól sikerült, hogy már szinte semmit sem csinált fordítva. Boldogok is voltak az alattvalók, vagy legalábbis azt hitték. Az történt ugyanis, hogy attól kezdve, hogy a király szinte már semmit sem csinált fordítva, az emberek elkezdték furcsán érezni magukat. Maguk sem tudták megmagyarázni, de reggel, amikor felébredtek és este, amikor aludni készültek, apró kis nyugtalanság költözött a mellkasuk tájékára. Belebújt ez a nyugtalanság a hasukba, de még a fülük tövébe is. Összeültek, tanácskoztak. A nagy tanácskozásban valaki azt mondta, hogy neki hiányzik a régi király, illetve az, aki mindent fordítva csinált. Erre az emberek felkapták fejüket, és nagyot sóhajtottak, de akkorát, hogy a sóhajjal kiszállt belőlük minden nyugtalanság. Az igazság az volt, hogy mindenkinek hiányzott a régi király. Megint levelet írtak neki, amiben bocsánatáért esedeztek, és megkérték, csináljon úgy mindent, ahogyan neki tetszik és jólesik. A király örömében, hogy alattvalói ennyire szeretik, nagyot kurjantott, s a nagy lendülettől a sapkáját fordítva tette fel a fejére. Ez a fordított kalaphordás azóta már divat lett, vagy valami ilyesmi.
Legutóbbi hozzászólások