(Megjelent a Szívárványban, 2018, Január)

Történt egyszer, hogy hólepte, kerek erdőben, fehér tisztás közepében három gyermek hóembert épített. Egyre nagyobb, egyre szebb, s igen-igen büszke lett a hóember. A gyermekek nevettek, örültek, nagyokat kurjantottak:

– Nahát! De szép lett! Nem is láttunk ennél szebbet, bizony!

Esteledett, s a gyerekek hazamentek. A hóember répaorráig se látott. Alig várta, jöjjön már a reggel, bizony ő aludni nem mer, mert mi van, ha jön valaki, s nem látja meg, milyen szép a szénszeme, meg a fazékkalapja, meg a kötött nyakbavalója.

Lassacskán eljött a reggel, s láss csodát, senki sem csodálta szépségét. A három kisfiúnak híre-hamva se volt. Várt-várt a hóember, gondolta korán van még, de sajnos este lett, napok, hetek teltek, de senki, egy hangyácska sem mondta neki, hogy ő milyen szép. Közben volt ideje gondolkodni, a szépségén elmélkedni. Belátta, hogy elárvult hóembernek lenni nem jó, s mi haszna, a szépségének, ha nincs kivel örülni.

Szíve összeszorult, társaságra vágyott és arra, hogy szeressék.

Aztán egy szép napon egércsalád látogatta meg. Lyukat fúrtak oldalába, szénát hordtak bele, s vidámsággal cincogták tele. Alig eszmélt fel a hóember, verebecske bújt be lyukas fazékkalapjába, s azt csiripelte:

-De szép lak, de szép lak, imádlak, imádlak!

Alig telt el néhány nap s a nyakbavalón megjelent egy bogár.

– De jó meleg kuckó! – mondta, s belebújt a bolyhos, puha melegségbe.

A hóember szíve felmelegedett. Tudta már: szépnek lenni nem rossz ám, de többet ér, ha fontosak vagyunk valakik számára. Lám, a jóság. a segítőkészség még a hóemberszívet is felmelegíti.