(Megjelent a Szívárványban, 2015. szeptember)

Ott állt a szilvafa az óvoda udvarán, őrizte a kerítést. Ágai össze-vissza nőttek: fel és le, oldalra és keresztbe, nem úgy, mint a rendes szilvafáknak, égbenyúlóan. Inkább olyan volt, mint egy bokor. Szilvabokor.

Nyár volt. Csak a hangyák mocorogtak és a cicák nyújtózkodtak álmosan. A szilvafa nem szerette ezt a meleg csendet. Tulajdonképpen mindegy volt neki, hogy milyen az idő, meleg vagy hideg. A többi szilvafa reccsenésébe sem szólt bele. Nem társalgott senkivel. Hosszú hetek óta gubbasztott így némán, szomorúan. Hiányoztak neki az óvódások. Akkor érezte jól magát, ha körülötte gyermekek szaladgáltak, de most vakáció volt, hosszú, nyári vakáció. Még egy gyermekkiáltás vagy egy labdapattogás sem hallatszott. Az idő lassan telt, nehéz volt a várakozás. Felidézte azokat a napokat, amikor boldogan játszott a gyermekekkel. Ágai voltak már sátrat tartó oszlopok vagy vitorlás árbocrúdak. Lombjai elrejtette a bújócskázókat, de volt már májusfa, sőt űrhajó is.

A szilvafa már-már azt gondolta, soha nem lesz vége a nyárnak, amikor egy reggel puha gyermekezek ébresztették. Marci korán érkezett az óvodába. Kedvenc szilvafájuk alatt várta a társait. A szilvafa annyira boldog volt, hogy hangos reccsenéssel köszöntötte a fiút, majd felé nyújtotta ágait. Marci még soha nem mászott fára. Nagymama nem engedte, attól félt, talán leesik. A szilvafa ágai lépcsőt formáztak, így Marci könnyedén felmászott rá. Mindketten boldogok voltak. Büszkén húzták ki magukat. Marci komolyan, daliásan, a szilvafa aprókat reccsenve-roppanva.

Lám-lám, az ősz színeivel és illataival az óvódások is megérkeztek. A szilvafára ismét vidám napok köszöntöttek. Kacagás, játék vette körül. Reggelente barátságos susogással, reccsenésekkel fogadta a gyermekeket. Boldog volt, hogy zamatos, édes gyümölcsökkel, majd sok-sok színes levéllel kedveskedhet kis barátainak.