A városunk szélén, ahol már házak sincsenek, csak a szél fúj vagy erősen süt a nap, van egy raktár. Bádogból készült, kidőlt-bedőlt oldalakkal. Az ajtaján nagy kartonpapír, ez áll rajta: Kacat lerakat. A város lakói, ha ráuntak valamire, vagy nem akarták a szemétbe dobni, kihozták ide. Volt itt minden: kettétört gomb, háttámla nélküli szék, láb nélküli asztal, elrepedt tükör, lyukas zokni, akasztó nélküli fogas, kopasz hajas baba, kerék nélküli játékautó, kitört hegyű színes ceruzák, kicsorbult befőttesüvegek, könyv kitépett lapokkal. De volt egész gomb is, háttámlás szék, lábas asztal, repedés nélküli tükör, lyukatlan zokni, akasztós fogas, hosszú hajú baba, kerekes játékautó, hegyes színes ceruzák, ép befőttes üvegek és könyvek, amikből nem hiányoztak lapok.

Zelda szeretett idejönni. Jól érezte magát a befőttesüvegek és a színes ceruzák társaságában. Velük mindent meg lehetett beszélni. Nem szólt közbe senki, nem vonta el a figyelmét semmi. Nem ismerték a titkát, ezért itt biztonságban érezte magát. Rendszerint a raktár hátsó oldalán tátongó résen mászott be. Rendezgetett, pakolgatott. Különválogatta a gombokat, színes üvegkupakokat, fonalakat és minden mást, amit még talált. Itt tényleg azt tehette, amihez kedve támadt. Takaros rendet teremtett a kacatok között, közben mindenhez volt egy jó szava. Megdicsérte a szép sorban álló befőttesüvegeket, a csendben mocorgó gombokat, a körbe ültetett babákat. Őt leginkább a délutános tantó néni, Eszter szokta dicsérni. Eszter nagyon kedves. Melegség árad belőle és nyugalom, mint Cirmiből, a Margit néni foltos cicusából.

A pakolgatásban egyszer csak egy igazi kincset talált. Egy felbontatlan csomag színes ceruzát! Nagyon szeretett színes ceruzákkal játszani. Otthon a testvéreivel történeteket találtak ki. Minden ceruzának saját története volt. Élvezettel bontotta ki a csomagot. A gondolattól, hogy most teljesen egyedül játszhat, olyan izgalmat érzett, hogy beleszédült. Ha ezt a testvérei látnák. Elképzelte, hogyan kapkodnák el előle a doboz tartalmát. Egyenként, lassan szedte ki a ceruzákat: piros, rózsaszín, sárga, kék, zöld, barna, fekete. Összesen hét. Hiszen ez pont annyi, ahányan ők vannak. Bár egy ideje már csak hatan, gondolta szomorúan. Anyu szerint apu rosszat tett, ezért nem találkozhattak vele. Zelda nem tudta mi rosszat tett apu, hiába kérdezte, kérlelte anyut. Sokat gondolt apura. Próbálta elképzelni mi rosszat tehetett, de sehogy sem ment. Eközben önkéntelenül is kezébe vette a fekete ceruzát és azt gondolta, hogy olyan, mint apu. Mert a fekete titokzatos és rejtelmes, mint apu cselekedete, de méltóságteljes is, hiszen a komoly felnőttek mindig fekete ruhát viselnek. Apu is gyakran volt komoly. Leginkább így élt  Zelda emlékezetében.

A barna meleg és kedves, mint nagymama csempekályhája, amiben vidáman duruzsol a tűz, de néha szomorú és fáradt, mint ősszel a lombjukat hullató fák. Hiszen ez anyu, eszmélt fel boldogan, és a fekete mellé helyezte.

A pirosról az örökké vidám Ádám jutott eszébe. Arca pirospozsgás, nevetése csiklandós és roppanós, mint az érett piros alma. Hogy mennyi huncutságot követett el kisöccse, azt reggelig is kevés idő lenne elsorolni, kuncogott magában. De a kuncogást hatalmas nevetés követte, akkora, hogy beleremegtek a bádogfalak, mert eszébe jutott Ádám, ahogyan magára öntött véletlenül egy egész zacskó lisztet, azt hitte cukor van benne, és meg akarta kóstolni. Maga előtt látta, ahogyan a fehér lisztes lepel mögül meglepetten tágra nyitja nagy szemét. Aztán arra gondolt, hogy neki kellett eltakarítani a lisztet, lemosni Ádámot, s ettől hamar elmúlt a kacaghatnékja.

A kék nyugodt, csendes, mint a tiszta égbolt, de kecses és hideg is, mint télen a jégcsapok.  Ilyen volt Abigél. Többnyire hideg, de kecses és méltóságteljes is. Hasonlított apára. Mindig tudta mit akar, és ezt határozottan ki is nyilvánította. Például sohasem akart mosogatni, sepregetni vagy ebédet melegíteni.

Zöldről az erdő jutott az eszébe, az avar és a frissen vágott fű illata. Ricsi is zöld volt. Nyers és ravasz. Mindenkit be tudott csapni. Anyát és a szomszéd Margit nénit is. Mint a mesebeli róka, aki átveri a medvét. Tele volt élettel, mindig törte valamin a fejét.

A rózsaszín csak Ágnes lehetett. Imádta a rózsaszínt. Már legalább húszféle rózsaszín ceruzája volt. Zelda nem ismerte mindegyiknek a történetét, azt sem tudta, honnan volt neki ennyi ceruzája. Ágnes azt képzelte magáról, hogy a rózsaszín birodalom hercegnője. Rajzaiban is mindent rózsaszínre festett és a legtöbb ruhája is ilyen színű volt. Zelda azt gondolta, hogy egy hercegnő csakis rózsaszín lehet.

A sárga olyan, mint az érett búzaföldek nagymama falujának határában. A Zelda haja is sárga. Szöszke kócait vidáman borzolja a szél. Kicsit kapkodó, mint a tavaszi napsugár, hol előjön, hol meg elbújik, és csak sokára lehetett előcsalogatni. Zelda szerette a nap melegét, képes volt órákon át tűrni a napsütést. Kiült az ablakba, becsukta a szemét és hagyta, hogy a napsugár sárga és meleg varázslatot teremtsen köré. Ilyenkor azt képzelte van egy sárga paripája, ami úgy tündököl, mint a napsütés. Ilyen ló nincs is, nevették ki a testvérei.

Beesteledett. Gyorsan összeszedte a színeseket és a zsebébe gyömöszölte, de alig fértek bele a csomag keksztől, amit Esztertől kapott. Nagyon éhes volt, és legszívesebben felfalta volna az egészet. Megszámolta. Pontosan négy darab volt benne. Elégedetten visszacsomagolta, becsúsztatta a zsebébe és gyors léptekkel hazafelé indult.