(Megjelent a Szívárványban, 2015. Május)

A virágzó tetejű, mesélő házak utcájának kurtábbik végén volt egy aprócska házikó. Mit házikó!? Aprócska, pirinyócska lakocska. Olyan pici volt, hogy a tetején csak egyetlen egy szál tulipán fért el.  Ebben a picike házikóban élt a Nyafogás.

Picike volt ez a ház, de sokat tudott mesélni. Többet, mint bármelyik hatalmás ház az utcában, ugyanis a Nyafogással minden nap történt valami. Sőt, naponta többször is. Hol itt, hol ott ütötte meg magát: a kezét, a lábát, az ujjacskáját, a fejét. De ha nem ütötte meg, akkor is fájt a füle, a hasa, a háta, a térde. Ha meg véletlenül nem fájt semmije, akkor egyszerűen rosszkedvű volt. Folyton azt mondogatta, hogy nyiff, nyaff, nyiffnyaff, és magában szomorkodott. Esetleg sírt vagy ordítozott. Egy szép tavaszi napon találkozott az Öleléssel.

Az Ölelés a mesélő házak utcájának hosszabbik végében lakott egy hatalmas, nem is hatalmas, hanem óriás házban. De abban is csak alíg fért, a lábfeje és a keze minduntalan kilógott az ablakokon meg az ajtón. Nagy volt ház, nagy a lakója, hát még a virágoskert a ház tetején, az mekkora volt! Százával illatoztak benne a rózsák, ezrével a liliomok. Aki csak arra járt elbódult az illattól, és boldogság járta át minden porcikáját.

Egy különösen szipogós, zsémbes napján a Nyafogás az Ölelés háza fele sétált. Lépett egyet, s azt mondta: nyaff-nyaff, lépett kettőt, s azt mondta: nyiff-nyiff, a harmadik lépésnél már: ajajaj.

Az Ölelés épp virágos kertje kellős közepén nézegette virágait. Óóó, milyen nagyot nőttél, mondta a tearózsa kis bimbajának, jééé, sipitozott a liliomok kinyílt kelyhe láttán.

A Nyafogás önkéntelenül is besétált az Ölelés udvarába, s láss csodát, itt már semmije sem fájt, elröppent a szomorúsága, puhának és könnyűnek érezte magát. Legszívesebben itt maradt volna örökre. Ezután már tudta, mit kell tennie, ha rosszkedve lett: szaladt, szaladt, egészen az Ölelésig.

Igy történt, hogy a Nyafogás és az Ölelés örökre jó barátok lettek.