Van egy csodaszép utca valahol a láthatatlan város szélén, a boldogsághegy lábainál, ahol a patakokban öröm folyik és a fákon kacagás terem. Apró házikók sorakoznak egymás mellett a kacskaringós, hepehupás domboldalon. Pindurka ablakok és ajtók, színes falak és virágzó háztetők. Olyan kicsik az ajtók, hogy csak lehajtott fejjel lehet bemenni rajtuk. Itt a házak rád mosolyognak és köszöntenek. Nem tudom ki építette őket, de csoda, ahogyan egymáshoz dőlve, összebújnak.

Sárának most van a nyolcadik születésnapja. Házuk az utca közepe táján van, lila ajtóval, zöld ablakokkal és piros falakkal. A háztetőn rózsaszín muskátlik virítanak. Sára nagyon szereti a házukat. Ő éppen befér az ajtón, de az apukája állandóan müffög, mert be szokta üti feje búbját az ajtófélfába. Sára anyukája is szeret ebben a házban lakni. Főként a virágzó háztetőt kedveli. Kedvenc időtöltésük, hogy felmásznak a létrán a háztetőre, és megöntözik a muskátlikat. Mint valami balerinák, úgy lépkedtek, egyensúlyoztak a vizes kannákkal a ház tetején.

 

Egy szép nyári napon, amikor olyan meleg volt, hogy még a csigák is levetették csigaházukat, Sára az udvaron téblábolt. Unatkozott. Egyszer csak a ház oldalán egy különös rajzot fedezett fel. Egy szép aranyhajú babát ábrázolt, akinek arca, mint az alma pirosa, szeme, mint a tenger kékje.

–       Ó, nagyon szeretnék én is egy ilyen babát! – sóhajtotta, majd lehuppant a lépcsőre – Apának nincs ideje elkészíteni, mert más gyermekeknek készít játékokat. Már nagyon sokszor megkértem rá, de mindig azt mondja, hogy most nem ér rá – nyafogta szomorkásan.

–       Ez a baba pont egy olyan kislányé volt, mint te. – szólalt meg a ház halkan – Nagyon szerette azt a babát, sehová se ment nélküle. Én csak tudom, elég sokat laktak itt, olyan száz éve költöztek el.

–       Volt az kétszáz is! – szólalt meg a szomszédos ház, melynek tetején begóniák nyíltak – Azóta már többen is laktak itt: a szomorú trombitás, a cirkuszista ikerpár, a macska szeretők és majdnem elfelejtettem a csokoládé készítőt, ő volt a kedvencem.

Sára meglepődve, tágra nyílt szemekkel hallgatta, hogy a házak beszélnek, de nem volt ideje tűnődni rajta, mert a ház megint megszólalt.

–       Ó, igen! A csokoládé készítő meg akarta találni a világ legfinomabb csokoládéjának receptjét, s nekem el kellett viselnem a sok csokoládémaszatot. Mindenem maszatos volt: a padló, a bútorok, a falak, de még a csillár is csokoládétól csöpögött. Finom volt, nem mondom, de állandóan csokit enni, hidd el, nem volt hej de csuda jó – nyafogott a muskátli tetejű.

–       Én is szerettem a csokoládé készítőt, mert a sok csokoládét elosztotta az utcában lakó gyermekeknek – mesélte nevetve a baloldalon lévő szomszédos ház, amelynek a teteje illatos ibolya és gyöngyvirág –, de az én kedvencem mégis a szomorú trombitás.

–       Miért volt szomorú? – csodálkozott Sára.

–       Hmm, azt bizony senki se tudta, de, amikor elkezdett játszani a trombitáján, az egész utca összefutott, hogy megvigasztalja. Olyan, de olyan szívszorító gyönyörűen tudott játszani, hogy az emberek szíve elindult a muzsika irányába.

Sára nagyon örült a beszélő házaknak, mert őszintén, kicsit magányos volt.

–       Meséljetek még – kérlelte a házakat –, a macska szeretőkről!

–       Nahát, micsoda boldogság volt akkor! – kurjantott vidáman a muskátli tetejű –. A macskapár annyira szerelmes volt, hogy sohasem engedték el egymás mancsát. Mindenhová együtt mentek, és minden este, reggel a ház tetejéről nézték a naplementét meg a napfelkeltét. Állandóan dudorásztak és mosolyogtak, ha egymás szemébe néztek.

–       Amikor itt laktak sohasem volt veszekedés az utcában.

–       Bezzeg a cirkuszista ikerpár folyton civakodott, mert mindenük egyforma volt, mint ők maguk, és sohasem tudták, hogy mi kié. Még a fogkeféjükön is összevesztek, és a cipőjüket, sapkájukat is folyton összekeverték. Az utca a veszekedésüktől volt hangos: „Ez az én zoknim!”, kiáltotta az egyik, „Már megint az én sálamat vetted fel!”, válaszolt a másik, és ez így ment minden álló nap.

–       Igen bizony. Emlékszem, hogy fejfájást kaptam tőlük. A sok szép muskátlim is elhervadt és csak gyomok nőttek ki a fejemen.

–       Nahát, ez vicces! – kacagott Sára – Köszönöm nektek a történeteket!

–       Szívesen! – mondták a házak egyszerre, és boldogan mosolyogtak.

Közben beesteledett. A szellő finom mézillatot hordott szét az utcában, amikor Sárát édesanyja vacsorázni hívta. Sára később aludni ment és arról álmodott, hogy egy gyönyörű, kék szemű, aranyhajú baba társaságában, finom csokoládét majszolgatva nézi a naplementét a muskátli tetejű házukról.