A mezei pipacs pirosabbnál pirosabban tündökölt a mező közepén. A többi mezei virág eltörpült mellette. Már messziről látni lehetett, ahogyan szirmain pompázatosan megcsillant a napsugár. A fiatal méhecskefiú lázasan gyűjtötte a virágport, amikor meglátta a pipacsot. Nem tudott ellenállni a gyönyörű virág vonzásának, azonnal odarepült hozzá, és mellé telepedett.
– Szeretlek! – mondta a pipacsnak.
A pipacsot meglepte a méhecske vallomása. Jól esett neki. Nem szólt semmit, csak szégyenlősen összezárta szirmait. A méhecskefiú napnyugtáig őrizte a pipacsot, majd elment és azt mondta:
– Holnap is eljövök!
És ez így is történt. A méhecskefiú egész nyáron, minden álló nap kirepült a mezei pipacshoz, aki soha, még egy szót sem szólt hozzá. Egy nyárvégi napon, a pipacs megsajnálta a méhecskét.
– Ne szeress engem többé. Nem sokára elmegyek. Kérlek, holnap már ne jöjj!
A méhecskefiú elgondolkodott azon, amit a pipacs mondott. Fájtak neki a szavak. Megpróbált nem szeretni. Másnap viszont megint eljött. A pipacs szomorúan nézett a méhecskefiúra.
– Már nem kell szeretned. Csúnya és fáradt vagyok. Látod? – mutatott hervadt szirmaira a pipacs.
A méhecskefiú látta, de ennek ellenére a szerelem ott volt még mindig a szívében. Másnap már egyetlen szirma sem volt a pipacsnak. Ott árválkodott, szirom nélküli bibe. A méhecskefiú érezte, hogy valami változni fog, de szívében még mindig ott dobogott a szerelem. Fázós őszi nap volt, amikor a méhecskefiú már semmit sem talált a pipacs helyén. Szemében apró könnycsepp jelent meg. Hiányzott neki a pipacs akkor és azután is minden nap, amikor átröpült a mező felett.