(megjelent a Szivárványban, 2014. Január)

Valahol Kolozsváron, egy régi, kicsi ház padlásán, lógott egy rozsdás szánkó egy még rozsdásabb óriásszegen. Mióta tétlenkedett ott, maga sem tudta. Talán tíz, de az is lehet hogy húsz éve. Az pedig nagyon hosszú idő, ha magányosan kell tölteni, főleg egy szánkónak, aki annyira szeret gyermekzsivajban a hóban síklani. Éppen ezen gondolkodott, amikor lépteket hallott közeledni. Egy néni meg egy bácsi volt az. Nézegették a házat, amelyben már régen nem lakott senki. A rozsdás szánkó izgatott lett.

–          Nocsak, egy szánkó! Milyen kár, hogy pont most vettünk egyet – kiáltott a néni, majd elsietett.

A rozsdás szánkó azt remélte, hogy a néni leakasztja a szegről, és elviszi kisfiának.  De kinek kell egy ilyen öreg, rozsdás szánkó? Már éppen beletörödőtt, hogy örökre a padlás szögén fog lógni, amikor sietős lépteket hallott. A bácsi jött vissza, leemelte a szegről, levitte a padlásról, és betette az autó csomagtartójába. Mikor kivették az autóból, a rozsdás szánkó felismerte az utcát, ahol már régen, nagyon régen régi gazdájával járt szánkózni. Az utca mögött volt egy nagy erdő, Hójának nevezték. Oda sereglettek telente szánkózni a kolozsvári gyermekek.

–          Délután jönnek utánad – mondta a néni, majd kitette az erkélyre.

A rozsdás szánkó ezt nem értette. Ki és miért jön utána? Nagyon izgult. Délután átvitték a szomszédba, ahol egy szőke kisfiú várt rá. A rozsdás szánkó izgalma lassan elmúlt, és boldog megnyugvás költözött talpacskáiba. Ábel apukája, mert így hívták a kisfiút, ledörzsölte róla a rozsdát, lefestette, s olyan szép lett, mint valaha. A kis szánkó ismét boldog volt: tudta, hogy új gazdájával még nagyon sok vidám nap és kaland vár rá.