– Gyere már anya! – kiáltotta bosszúsan Betty, – Ezt nem hiszem el, hogy megint el fogunk késni miattad. – mormolta magában, s idegességében az ujjaival dobolt gitárja tokján.

– Jövök édesem, már csak a sminkem van hátra. Öt perc és készen vagyok! – kiáltotta a fürdőszobából Bözse, Betty anyukája.

– Ja, a smink, az nagyon fontos! Ne már anya, gyere, kérlek! A srácok kicsinálnak, ha elkések – mondta szinte felháborodva Betty, s közben arra gondolt, miért is nincs neki egy normális anyja, aki nem nézegeti magát órákig a tükörben, és nem az a legnagyobb gondja, hogy passzol a cipője a kabátjához. Már azt is megbánta, hogy szólt a koncertről. Ha titokban tartja, most nem lenne ez a felhajtás. Állandóan attól rettegett, hogy a srácok kigúnyolják az anyja miatt, aki sehogy sem illett be a képbe. A múltkori, bemutatkozó koncerten is elkapott néhány gyanús pillantást. Betty, mióta bevették a bandába, igazán boldognak érezte magát. Erről álmodozott az egész gimnázium alatt, hogy egyszer majd igazi együttesben fog játszani, vagány gitáros csaj lesz, a legjobb a környéken. Alig hitte el, amikor egyik sulis, szólós fellépése után odajött hozzá egy srác, és megkérdezte nincs-e kedve eljönni egy meghallgatásra. Majdnem kicsattant az örömtől, amikor szóltak, hogy őt veszik be, ő lett a kiválasztott. Azóta rengeteget gyakorolt, és úgy érezte befogadták, és elismerték a tehetségét.

– Már itt is vagyok szívem! – kiáltotta Bözse, – Akarod, hogy téged is kisminkeljelek? Mégiscsak fellépsz. – kérdezte Bettytől, aki mérgében, csak annyit mondott.

– Majd, ha fagy! De most már indulhatunk végre?

– Igen drágám – szólt Bözse, aki repesett a büszkeségtől, hogy tizenhét éves lánya mennyire tehetséges. Úton, útfélen dicsekedett mindenkinek, nem tudta megállni.

– Ide nézz kicsim! Erre a kivételes alkalomra vásároltam ezt a csodás kalapot. Mit szólsz hozzá? – lelkendezett Bözse.

Betty úgy érezte menten kipukkad a dühtől, amikor meglátta a tűzpiros kalapot, ami ráadásul egyáltalán nem illett, szerinte, anyja korához és öltözékéhez, sőt kimondottan úgy nézett ki, mint egy papagáj. Ebben a kalapban rögtön ki lehet szúrni még egy ezres tömegben is. Magának is szégyellte bevallani, de nem szívesen mutatkozott az anyával sehol.

– Tudod mit anya – mondta Betty mérgesen, – Én inkább egyedül megyek! – majd hirtelen gyorsasággal becsapta az ajtót, és elviharzott.

Bözse nem értette lánya viselkedését és felháborodva kiáltott utána.

– Bettykém, kislányom, mi történt? Várjál meg! – majd lóhalálában készülődni kezdett, és rohant lánya után, akit már, sajnos, nem ért utol. Még szerencse, gondolta magában Bözse, hogy tudom, hol van az a Klub, ahol fellépnek, bár még sohasem járt ott. Beült az autóba, s még azt sem vette észre, hogy a harisnyája beakadt, és elszakadt, annyira elmerült gondolataiban, azt próbálva megfejteni mi is történhetett a lányával. Vajon a kalapon akadt volna ki ennyire, morfondírozott Bözse. Tudta, hogy lánya nem kedveli az öltözködési stílusát, de sohasem aggódott, hiszen még fiatal, gondolta, majd beérik, és nőiesebb lesz. A vele egykorú lányok, osztálytársak, már mind sokkal nőiesebbek voltak Bettynél. Ő sohasem adott a nőies dolgokra, inkább fiúsnak volt mondható az öltözködése, és a szokásai is. Bözse gépiesen vezetett, alig figyelve a jelzőlámpákra és a gyalogátjárókra.

Viktória álmodozva nézte a kirakatot, és úgy érezte ez a cipő lenne élete cipője, s ha nem szerzi meg magának, belehal. Egyáltalán nem volt rá pénze, de az ilyesmi őt az álmodozásban és a vágyakozásban sohasem zavarta. A szombat esti bulira gondolt, és arra, hogy a buliban ezt a cipőt viseli. Rengeteg szép cipője volt már, de ennek a szépsége az összes meglévőt elhalványította. Állandóan szebbre, újabbra és divatosabbra vágyott. Tudat alatt tudta, ha megveszi a cipőt, ez is a többi sorsára jut, de a megszerzés vágya erősebb volt. Nem volt számára jobb érzés, mint amikor az osztálytársai irigykedő tekintetét látva csilloghatott, villoghatott a legújabb ruhakölteményben, vagy divatos cipőben. Tizenhét éves volt, és már alig várta a középiskola végét, hogy munkába állhasson, és a saját pénzén azt vegyen magának, amit csak akar, vagy kíván. Hazafele úton azon morfondírozott, hogyan csalhatná ki anyjától a szükséges összeget. Az anyja, Éva, mindig adott, ha volt, de általában nem volt, hiszen elég kicsi volt a gyári munkásasszony fizetése, még szerencse, hogy tudott varrni, és egy kis plusz pénzt ebből a munkából is tudott szerezni. A válla már belegörnyedt a varrógép fölött átvirrasztott éjszakákba, Viktória mindig is rászólt, hogy olyan csúnya görbe a tartása, húzza ki magát.

– Szia, anya! – köszönt Viktória, mikor hazaérkezett.

– Szia, kicsim. A kedvencedet főztem. Rakott káposzta. – mondta boldogan Éva, aki minden lehetőséget kihasznált, hogy kedvére tegyen a lányának.

– Jaj, anya, tudod, hogy este hét után nem eszem, mert elhízok – nyafogta felháborodva Viktória, aki komolyan neheztelt anyjára, amiért nem veszi figyelembe ezt a számára fontos tényezőt. Közben a fürdőszobai tükörben nézegette magát, és arra gondolt, milyen jó lenne megfestenie a haját.

– Ebben a házban miért nincsen hajfesték? – kiáltotta felháborodva Viktória, – Bezzeg Juli anyukájának minden színű hajfestéke van. Olyanra festi a haját, amilyenre csak akarja. – tette hozzá irigykedve.

Éva nem tudta hogyan reagáljon lánya kijelentésére. Ő sohasem adott a külsejére, nem érdekelte hogyan néz ki. Mindenét a lányának szentelte, akire viszont nagyon büszke volt, mert szép és csinos, mindenki felfigyelt rá, és dicsérte. Ezért elengedte a füle mellett lánya megjegyzéseit, és nem sokat törődött velük. Arra koncentrált, hogy lányának mindene meglegyen, és amennyire csak lehet, teljesíteni tudja kívánságait.

– Anya, képzeld, a suliban megint pénzt gyűjtenek az érettségi vizsgához szükséges szöveggyűjteményekre – hazudta mézesmázosan Viktória.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte csodálkozva Éva, közben arra gondolt, honnan teremti elő, hiszen alig van valami a pénztárcában, éppen elég a kosztra a következő fizetésig.

– Elég sok! – mondta Viktória – Én nem értem miért ilyen drágák ezek a könyvek – hangsúlyozta álcázott csodálkozással, majd bevonult a szobájába, hogy kiválassza az új cipőhöz a megfelelő ruhát.

Éva emlékezett, hogy két hete visszamondta egy öltöny megvarrását, mert már nem bírta az éjszakázást. Gépiesen tárcsázta a megrendelő telefonszámát, aki válaszolt is azonnal.

– Jó napot Müllerné! – köszönt Éva illedelmesen, – Szüksége van még a férjének az öltönyre? Szívesen megvarrom, de előleget kérnék, ha lehet – tette hozzá Éva szerénykedve. – Rendben, örülök. El is indulok nyomban, hogy megvegyem a szükséges szövetet, és már ma hozzáfogok, holnap már jöhet is Müller úr próbára. Viszonthallásra Müllerné! Köszönöm – mondta Éva, s már nyúlt is a szatyráért, igyekezett, nehogy bezárjon a méteráru bolt.

Viktória éppen kinézett a szobájából, amikor Éva kilépni készült az ajtón.

– Hová mész anya? – kérdezte Viktória, – Fújj, már megint azt a szatyrot viszed? Olyan vagy, mint egy piaci kofa.

Éva szerette a szatyrot, jó erős volt, és jól el tudta rendezni benne az összes bevásárolni valót. Nem szokott a lánya megjegyzéseire odafigyelni, de ez most szíven szúrta. Szó nélkül ment ki a lakásból, hogy Viktória ne vegye észre a könnycseppet a szemében. Fáradt volt és levert. Nem volt könnyű egyedül, társ nélkül, nevelni egy ilyen igényes lányt. Szét se nézett, amikor lelépett a járdáról, csak a fékcsikorgatásra emlékezett, utána teljesen elsötétült a világ. Csattanás. Az emberek az utcán összefutottak megnézni, hogy a barna szatyrot szorongató nő, akit elgázolt egy piros kisautó, él-e még. Páran az autóhoz szaladtak, ami nekicsapódott az út menti újságosbódénak, s a motorház tetejéből füst szállt fel. Az autót vezető nő piros kalapja kirepült az ablakon, de a nő nem mozdult. Valaki a mentőket hívta.

Betty a közönséget fürkészte szeme sarkából, és elégedetten nyugtázta, hogy piros kalap nem fordult elő az egész nézőtéren. Már majdnem vége volt a koncertnek, sokan eljöttek, sikeres este volt, de Bettyn különös szomorúság lett úrrá. Maga sem értette miért. A fiúk remekül játszottak, és mindannyian, az egész banda, majd kicsattantak az örömtől. Mindenki a koncert utáni bulira készült, mikor Betty észrevette a nem fogadott hívásokat a mobilján. Automatikusan tárcsázta az ismeretlen számot, és hitetlenkedve fogadta a korház értesítését, miszerint édesanyja balesetet szenvedett.

Viktória és Betty egyszerre érkeztek a korházba. Lelkükben hatalmas űrt éreztek, s mindennél nagyobb volt a vágy, hogy édesanyjukat viszont lássák. Szívük egyszerre kezdett hevesen dobogni, amikor az orvos értesítette őket a szomorú hírről. Mindkettejük édesanyja súlyos sérüléseket szenvedett. Kómába estek. Legsúlyosabban a szívük sérült meg, és csak a gépek tartják életben őket. A remény a túlélésre nagyon csekély.