Megtörtént. Másodszorra is anyává váltam. Furcsának találtam először az érzést, mint amikor hirtelen jön valami, s nem tudunk felkészülni rá. Magam sem fogtam fel teljesen, pedig volt rá kilenc hónap. Úgy látszik, erre nem lehet felkészülni, mert míg magzatként a hasamban volt, igenis tudatosnak tűnt az egész állapot, de mégsem tudtam elképzelni igazán, hogy milyen is lesz a gyermekem. Meg kellett születnie, hogy valósággá váljék. Lehet, hogy ez volt az oka, vagy az esetleges komplikációktól való félelem, de amikor a kezembe tartottam pici testét, különös érzések kavarodtak bennem. Mindenféle. Öröm, félelem, aggodalom, szeretet, az első, otthon hagyott gyermekem hiánya. Kavarodtak bennem ezek az érzések, és a lassan múló napok alatt rájöttem, hogy ezek a különös érzések tulajdonképpen anyai szeretettem megosztásáról szólnak. Már nem csak egy gyermeket szeretek, hanem kettőt. Furcsán hangzik, de először megrettentem, és ha az elsőszülöttemre gondoltam szívembe hasított a fájdalmas kétely, hogy Őt már kevésbé fogom szeretni? Sírógörcs kerülgetett, és mindennél jobban szerettem volna átölelni, kicsi testét magamhoz szorítani. Aztán teltek a napok, és a sírógörcs elmúlt, helyette boldog megnyugvás töltötte el a lelkemet, és a büszkeség. Két gyermekem van, és mindkettőt egyformán szeretem. Bármelyikre nézek, szívemet elönti a szeretet, és persze a megszűnni soha nem akaró féltés.