Művész volt, mindig is tudta, hogy az lesz. Nem volt kétség számára ez az életforma. Nem telt el nap, hogy ne fessen valamit, még ha egy ecsetvonás is volt a készülő képen. Olyan természetes volt ez számára, mint másnak a levegő. El nem tudta volna képzelni az életét másképpen. Ontotta a festményeket, és többnyire remekbe szabott képeket sikerült festenie. Híres volt és elismert, az emberek imádták, a művészek elismerték, nem voltak anyagi gondjai. Mégis állandó késztetést érzett a további fejlődésre, önmaga és képességei fejlesztésére. Bejárta az egész világot, keresve és kutatva a megfelelő témát. Talált jobbnál jobbakat, lélegzetelállítót és elgondolkodtatót. Minden körülményt kipróbált, a nyomort és a luxust is, hogy minden létező emberi érzést átéljen és megtapasztaljon. Nem tudta mi ez a vágy, ez a késztetés, ami hajtja, csak azt tudta menni kell, keresni, és mindezt végül lefesteni. Nem volt magánélete és családja, csak a hivatásának élt, és nem volt olyan téma, amit ne tudott volna a legjobb festőnél is jobban lefesteni. Mégis, minden elkészült kép után úgy érezte, tud jobbat is. Valami hiányzott ezekről a képekről, s sokáig maga sem tudta mi az. Álmatlan éjszakái lettek, azon tűnődve, milyen lenne az a kép, amellyel elégedett lenne. Mi az, ami hiányzik?, Mi lenne az, ami teljessé tenné ezt a vágyat?, kérdezgette magától, de nem talált választ.

Szombat este volt mikor meghívták egy baráti összejövetelre. Nem akart menni, hiszen éppen egy csodálatosan szép burmai naplementét ábrázoló festményét tökéletesítette. Még nem volt elégedett a színek összhangjával. Végül úgy döntött mégis elmegy a találkozóra, s majd holnap folytatja a munkát.

Unalmasan indult az este. Néhány művész társaságában az aktuális kiállításokról beszélgettek. Az egyik beszélgető sarokban heves vitatkozásra lett figyelmes. Hegyezte a fülét, miről beszélhetnek. Egy kortárs művész munkájáról vitatkoztak, akit sajnos nem ismert, de a szóban forgó művet sem. Ilyenkor nem szeretett hozzászólni, hiszen nem lett volna hiteles. Csak érdeklődve figyelte a véleményeket, mert felkeltette kíváncsiságát a hozzászólók izgatottsága, amint véleményüket fejezték ki a műről. Ő is mindig ezt a feszült, nyugtalan izgatottságot érezte, amikor kergette azt a bizonyos valamit a képein, azt a megfoghatatlan hiányt.

Hazafele menet is az ismeretlen művész járt a fejében. Milyen lehet az a kép, ha ennyire felizgatta a közönséget. Otthon egyből a számítógépéhez ült, és rákeresett az interneten a festőre, de nem talált rá a képre, viszont megtudta, hogy jövő héten ki lesznek állítva a művei egy bécsi galériában. Nem volt kérdés számára, hogy oda kell utaznia, és látnia kell az alkotást, még ha két nap kimaradás is lesz emiatt a munkájában. Senkinek sem szólt, és hétfőn már a reptéren találta magát, hogy Bécs fele váltson oda-vissza jegyet. A gépe két óra múlva indult, s ő közben a kávéházban azt találgatta, mit ábrázolhat a szóban forgó festmény. Bécsben taxiba ült, és egyenesen a galériához vitette magát.

Amikor belépett a galériába tudta merre kell mennie, hiszen tömeg csődült össze az egyik kép előtt. Sietve tartott abba az irányba, és ahogyan közelebb ért a szíve egyre gyorsabban dobogott, s a lélegzete szinte elakadt. Megállt a kép előtt, s még az emberek csodálkozó kérdéseit sem hallotta, mert egyszerre nyugalom szállta meg a lelkét. A képen nem volt semmi. Teljesen üres volt a vászon. Ő viszont érezte, hogy tökéletes.