Életemben sokszor találkoztam már a félelemmel, annak különböző formáival. Gyermekkoromban, amikor otthon maradtam egyedül, és megnéztem a Halálvonat című filmet a tévében. Azután már sohasem mertem egyedül bemenni a sötét szobába, mert mindig azt képzeltem, hogy a szörny ott van, és rácsap a kezemre, ahogyan a villanykapcsoló felé nyúlok. Féltem akkor is, amikor este a sötétben kellett hazamennem, a lámpák nem égtek, és én futva tettem meg az utat, hogy a félelem nehogy utolérjen. Egész gyerekkoromban féltem egyedül elaludni, már nem tudom miért is. Halálfélelem tört rám, amikor a lejtőn lefele gurulva az autóval hirtelen ráeszméltünk, hogy nincsen fék, s az autóbusz keresztben állt előttünk az úton. A legjobban viszont akkor féltem, mikor azt hittem elveszíthetem a kisfiam. A félelem rám telepedett, mint egy nyirkos köd, és nem akart rólam leszállni még nagyon sokáig. Ott gubbasztott a nyakamon, gyötört és kínzott, hogy ne legyen nyugodt nappalom és éjszakám. Ma már elűztem egy részét, de néha még rám tőr, és belekiabál az arcomba, hogy emlékeztessen: a félelem segít megélni a nehézségeket. Félj, reszkess, hogy aztán megnyugodhass, mert az élet úgy szép, ahogy van, és ahogyan adatott minékünk.